Kinek az elhívásából élsz?
„Kérlek
tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón,
amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel;
viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a
békesség kötelékével.”
Pál levele az efézusiaknak 4:1-3
Efézusban – ahol
Pál gondolatait fölolvasták – ismert volt egy régi történet. Krisztus előtt a
4. században élt a városban egy ember, akit Hérosztratosznak hívtak. Nehéz gyerekkora
volt, mert lassú volt és ügyetlen. Ebből kifolyólag a felnőttek megvetették, a
gyerekek pedig kigúnyolták. Felnőtt korára Hérosztratosz meggyűlölte az
embereket, és folyton azon gondolkodott, hogy állhatna bosszút. Egy éjjel –
miközben álmatlanul forgolódott heverőjén – rettentő ötlete támadt:
– Engem bár
mindenki gyűlöl és megvet – mormolta félhangosan a sötétben – de őket el fogják
felejteni. Az én nevem azonban öröké élni fog. Be fogom bizonyítani – nevetett Hérosztratosz
magában – hogy én mégiscsak értékesebb vagyok a város összes lakójánál!
A következő éjjelen
(egészen pontosan Kr.e. 356. július 21-én) belopózott a város büszkeségét
jelentő Artemisz tempomba, és fölgyújtotta azt. Így vált porrá és hamuvá az
akkori világ hét csodájának egyike, az efézusi Artemisz templom.
Hérosztratoszt
elfogták és indítékai felől kérdezték.
– Az én nevem
örökre fennmarad, a tietek pedig feledésbe merül – válaszolt pökhendien.
A városi
törvényszék halálra ítélte és kivégezte az őrültet, sőt Hérosztratosz nevének
kiejtését is megtiltották. Még is Hérosztratosznak lett igaza, az ő neve ismert
maradt, míg a bíráiról már nem tudunk semmit.
Mivel a templom
leégésének a napja éppen egybeesik Nagy Sándor születésének napjával, egyesek
úgy magyarázták a dolgot, hogy Artemisz óvatlansága okozta a pusztulást. Míg
ugyanis a szülés istene az új hadvezér világra jöttével volt elfoglalva, addig
nem vette észre, hogy egy őrült lángba borítja efézusi templomát.
Akárhogy is volt,
Hérosztratosznak erős küldetéstudata volt, ami megmagyarázza szörnyű tettét. Elhivatottsága
azonban az őt ért sérelmekből és alacsony önértékelésből fakadtak.
Mindannyiunkat
értek sértések, bántások, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian átéltük már az
alacsony önértékelés érzését. Hogy is értékeljük magunkat, ha a tanárunk rossz
osztályzatot ad, a szüleink rendetlen szobánk miatt korholnak, a munkahelyen
elégedetlenek a teljesítményünkkel, és a házastársunk szemünkre hányja, hogy mi
nem vagyunk jók semmire. Nehéz így megtalálni, mi végre vagyunk itt az életben.
Pál azonban azt
mondja:
– Bár én fogoly
vagyok, bár engem értéktelennek tart a római társadalom, bár engem kitagadtak
egykori barátaim és honfitársaim, én mégis tudom, hogy jó az, amit csinálok.
Tudom, mert Jézus engem érdemesnek tartott arra, hogy megszólítson, értékesnek
tartott arra, hogy elhívjon. Így egész életemben az ő szeretete motiválta
elhívásomat. Ez a szeretet nem őrültségekre vett rá, mint Hérosztratoszt, hanem
arra, hogy alázatos legyek, arra, hogy szeressem azt is, akit nem könnyű, arra,
hogy békességben legyek avval is, aki az ellenségem.
