Feltámadásra várva
„Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”
János első levele 2:16-17
A temető fagyos földjén sétálva szívedben különös érzések kavarognak. Meddig még? Meddig pihennek itt a feltámadásra várva azok, akiket szerettél, akik nélkül ma kevesebb a perc, kevesebb az élet, kevesebb az öröm. Meddig tart a bűn, a szenvedés, az ember ostobasága? Mikor lesz örökre üres az az urna, mely őrzi a port, ami Belőle megmaradt? És mi az, ami majd megmarad? Mi múlik el, és mi él örökké, ki él örökké?
Aztán eszedbe jut egy másik hely, egy másik sír, mely üresen tátongva hirdeti a remény üzenetét. Egy sziklába vájt egyszerű mélyedés, melynek ajtaján egy mondat: „Nincs itt, mert feltámadt!” Az élet mondata, az esély mondata. Esély az örökkére, a feltámadásra.
Krisztus sírja a Jeruzsálemi sírkertben, mely millió zarándoknak ad ma is reményt. Üres. Nincs benne semmi, ám mégis a mindenséget őrzi magában. A győzelmet, az életet, a reményt. Mert Ő Isten akaratát cselekedte, és ezért halt meg érted és értem. Mert Ő nem hátrált meg, nem adta fel, nem bukott el, hanem győzött helyetted és helyettem. És feltámadt, hogy aki még most a hideg földben pihen, újból életre keljen az utolsó napon.
Húsvét reggelén, a feltámadás ünnepén nézz fel reménykedve a télies-tavaszi égre, és lásd meg az Isten kegyelmét! Életet akar neked és szerettednek adni. Életet örökké. Hát legyen a mai napod az emlékezésé, és várjuk együtt a feltámadást, az Isten országát!
