Innen és túl
A kocsibeállónk egyik sarkába néhány hete fészket rakott egy
rozsdafarkú pár. Nagy volt itthon az öröm, hát még mikor meghallottuk a fiókák
csipogását! Lestük a szülőket, hogyan hordják az ennivalót a kicsinyeknek, esténként
pedig imádkoztunk, hogy Isten óvja meg őket a környék ragadozóitól.
Néhány nappal ezelőtt temetésre igyekeztünk, a férjem nagymamájától,
gyermekeim dédnagymamájától búcsúztunk. A lurkók kivették a kocsikulcsot, hogy
beüljenek, amíg mi is összeszedünk minden szükséges dolgot. Nem telt el fél
perc, a nagyobbik zokogva rontott be a lakásba, és könnyek között igyekezett
elmondani, hogy az egyik fióka lent van a földön, biztosan valamikor kiesett a
fészekből. Kirohantam vele, de a madárkán már nem tudtunk segíteni, halott
volt. Letakartuk, és megbeszéltük, hogy amikor hazaérünk, eltemetjük szegényt.
Szörnyű volt. Már a közelgő családi esemény is érezhetően
nyomot hagyott gyermekem hangulatán, a kismadár tragédiája pedig már túl sok
volt. Túl sok halál egyszerre, és a történet még nem ért véget.
Néhány órával később, amikor ismét otthon voltunk, a férjem létrára
állva megnézte a fészket. Az oldalára tapadva sajnos még egy halott fiókát
talált, de legbelül volt egy élő is. A gyerekekkel megástuk a kicsi sírt,
vágtunk virágokat, és eltemettük a két fiókát a kertben. Aztán jött a további
izgalom, mi lesz a harmadikkal? A szülőket már láttuk, hogy repdesnek ide-oda,
de nem kis félelem volt bennünk. Konzultáltunk az egyik ismerősünkkel, aki önkéntes
madármentő, elmondta, hova vigyük szükséghelyzetben a fiókát, valamint azt is,
hogyha látjuk a két szülőt, amint rendszeresen hozzák az élelmet, akkor minden
rendben van. Jelenleg úgy tűnik, jól alakul az utolsó fióka helyzete, de azóta
valahogy egyikünk sem tud a legnagyobb nyugalommal és megelégedéssel a fészek
irányába tekinteni.
A halál árnyékának völgye. Aznapra ez így nekünk bőven sok
volt belőle, viszont világunk forgását nem tudjuk egy pillanatra sem
megállítani. Látjuk a veszteséget mindenhol, érezzük a fájdalmat, a hiányt, és
Isten mindezeket velünk együtt érzi. Ő is várja a feltámadást, várja, hogy
visszaadhassa gyermekeinek az életet, várja, hogy véget vethessen a halálnak örökre.
És akkor nem lesz több búcsú és istenhozzád, hanem egy örökkévalóságon keresztül
örülhetünk egymás társaságának, az Istennel való szemtől szembeni kapcsolatnak,
és a szeretteinkkel, családunkkal, barátainkkal együtt töltött
végnélküliségnek.
Addig pedig maga Isten jön mellettünk a halál árnyékának
völgyében. Ott van akkor is, amikor tragédiát élünk át, amikor elveszítünk
valaki nagyon fontosat, amikor úgy érezzük, nincs tovább. Ő keresztül vezet
mindezen, még ha az arcát el is takarja előlünk az elhagyatottság és a magány
érzése. Ő akkor sem tágít egy centire sem mellőlünk.
Hát meríts erőt, Kedves Olvasó, ebből az igéből, és kapaszkodj
hittel Istenbe! Ő megígérte, veled lesz a világ végezetéig, a halál árnyékának
völgyén innen és túl is, egészen az Ő országáig.
