130-cal a völgyben
Amikor az autópályán, 130 km/h-s sebességgel (na jó, bevallom, néha egy kicsit többel is) vezetek, néha eszembe jut, hogy milyen érdekes helyzet is ez, milyen mértékű bizalomra van szükség ahhoz, hogy egyáltalán be merjek ülni az autóba. Kezdjük ott, hogy a jármű műszaki állapota több száz ember szakértelmén, figyelmességén és becsületességén múlik, kezdve azokkal a személyekkel, akik megtervezték, a gépeket beállították, vagy saját két kezükkel összeszerelték, a szervíz alkalmazottain keresztül egész a benzinkút üzemeltetőjéig, akinél legutóbb tankoltam. Aztán ott van a közútkezelő, akinek a munkájától az utak állapota függ, amin vezetek. Aztán a többi autósról ne is beszéljünk, a figyelmük mértéke, vagy hozzáértésük mindig lutri, és mégis, én ott vagyok, és 130-cal vezetek, úgy, hogy eszembe se jut, hogy elgurul az egyik kerekem, beszakad az útburkolat, vagy megjelenik egy forgalommal szemben közlekedő autós. Még ha fel is készülök sok eshetőségre, nem rettegek, mert tudom, hogy az emberek a legjobb tudásuk szerint végzik a feladatukat, hogy én biztonságban eljussak egyik helyről a másikra.
Pedig pontosan tudjuk, milyen az, amikor homokszem kerül a gépezetbe. 2023 március 11-én éppen családi születésnapozásról indultunk volna haza Érdről Győrbe, és terveztük az utunkat, amikor megláttuk az internetes híradásokban, hogy az M1-es autópályán történt porvihar miatt 40-50 autó ütközött egymásnak, és több tucat személy megsérült. Csak egy kis homok kell, és minden borul. De én mégis viszonylagos nyugalomban haladok az autópályán, mert bízok.
Az életünket is 130-cal éljük, és nem gondolunk bele, hogy bármelyik percben a halál árnyékának völgyében járhatunk. De az is lehet, hogy éppen ott vagyunk. Emberek százain, ezrein múlik, hogy megéljük-e a következő levegővételünket, de mégsem gondolkodunk rajta, hogy vajon úgy lesz-e. Miért? “Mert te velem vagy” mondja Dávid. Mert Isten a tenyerén hordoz bennünket. 130-cal, a halál árnyékának völgyén keresztül is.
