Istenéhség
Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be
ne csapjátok magatokat.
Még mindig emlékszem az első alkalomra, amikor apukánk a
Bibliából olvasott nekünk. Anya valami vállalati rendezvényen volt, ezért nem
tudott este mesélni, így apa ugrott be kivételesen helyette. Ő pedig így
nyitott: most egy igaz történetet fogok nektek olvasni. Már nem tudom, pontosan
mi hangzott el az evangéliumból, de arra emlékszem, hogy magával ragadó élmény
volt Istennel így találkozni. Ezt követően pedig felváltva olvastak nekünk: egyik
este anya mesét, másik este apa Bibliát.
De valahol elcsúszott a dolog, mert a következő emlék
Istennel kapcsolatban már nem ez a csodás kíváncsiság, hanem a félelem.
Lépésről lépésre egy torz kép, egy zsarnok arca épült fel bennem, akinek nem
lehet nemet mondani, aki vasszigorral nézi a tetteidet, és büntet. Aztán hosszú-hosszú
évek munkája kellett ahhoz, hogy le tudjam bontani ezt a képet, és egy szerető
Isten kerülhessen végre a helyére.
Ezzel a megélésemmel tudom, hogy nem vagyok egyedül. Sokan
vannak, akik sérült, torz istenképpel élnek az otthonról hozott minták vagy a
keresztény közösségekben megtapasztaltak miatt. Összetörtek, megsebzettek, holott
csak a szerető Istenre vágytak. Sebeket kaptak a segítség, torz képet az
irgalmas Megváltó helyett.
Pedig Jézus nem kért tőlünk, a követőitől sokat, lényegében
csak annyit, hogy szeressük egymást. „Az az én parancsolatom, hogy úgy
szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” (Jn 15:12) Nem kérte,
hogy ítélkezzünk a másik felett. Nem kérte, hogy számoljuk ki, mikor jön vissza
– ezt Jézus szerint is csak az Atya tudja. Nem kérte, hogy centivel mérjük a szoknyahosszokat,
hogy kutakodjunk egymás pénztárcájában, hogy kibeszéljük a másikat a háta
mögött, hogy keresztre feszítsük azt, akivel nem értünk egyet, hogy
feltételekhez kössük Isten kegyelmét, hogy limitáljuk azt, ki teheti be a lábát
a templomajtón.
Ideje végre eleget tennünk annak az egy feladatnak.
