Képviseletben
Én és az Atya egy vagyunk.
Lelkipásztorként gyakran kapok meghívást különböző protokolláris eseményekre, ahol a többi, környezetemben szolgáló lelkésszel veszünk részt – legyen szó emlékmű avatásáról, adventi gyertya meggyújtásáról, vagy más városi eseményről. Ilyenkor előfordul, hogy én kapom a meghívást, máskor pedig az általam pásztorolt gyülekezet. Ami azonban minden ilyen alkalomra igaz, az az, hogy amikor részt veszek ezeken az alkalmakon, nem önmagamat, hanem a gyülekezetemet, sőt, az egyházat képviselem, amelyben szolgálok.
Egész jól értjük, hogy ez mit jelent. Ha lelkipásztorként nyilvánosan támogatom egyik, vagy másik politikai pártot, a hallgató joggal gondolhatja, hogy én az egész egyház képviseletében teszem azt. Ha lelkészként véleményt mondok egy társadalmi kérdésben, értelmezhető úgy is, hogy az egyházam nevében tettem, az egyházat képviselem a véleményemmel (akár így van, akár nem).
János, az evangélista legfőbb célja, hogy az általa írt evangéliumban egyértelművé tegye: Jézus = Isten. Sokszor azonban elfelejtjük, hogy ez mit is jelent valójában. Pedig nem véletlen, hogy a nevünket Jézus Krisztusról kaptuk, nem pedig Mózesről vagy Pál apostolról. Hiszen ha lehet hinni Jánosnak, akkor Jézus a földi életében nem csak mintát adott arra nézve, hogy nekünk hogyan kell viseltetnünk, de bemutatta, sőt, képviselte Isten álláspontját.
Ez az, amit gyakran elfelejtünk. Azt, hogy Jézus Isten nevében – hiszen ő maga Isten – szólta meg a vallási vezetőket és hajolt le a bűnösökhöz. Vacsorázott a társadalom kivetettjeivel és űzte ki a templomból a kufárokat. És ha mi valóban az ő nevéről neveztettünk és érte, miatta, az ő kegyelméből lettünk keresztyének, akkor nem csak jó példát, hanem követendő mintát is adott, hogy ahogy ő képviselte Istent, úgy kell nekünk is képviselnünk őt a földi életünk során.
Ahogy főpapi imájában Jézus kérte az Atyától:
"Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!"
