Tizennégyezer térd
Küzdelmeim vannak az istenképemmel. Évek óta beszélek és
írok arról, hogy Isten jó és szeret téged, hogy Ő nem zsarnok, és a végsőkig
elmegy azért, hogy megmentsen. És vannak napok, amikor mindezt el is hiszem. Amikor
érzem, és megélem feltétel nélküli elfogadását és szeretetét.
De egy-egy krízishelyzetben, amikor minden bizonytalan, amikor
a sötétben az orrom hegyéig se látok, felkacag egy gúnyos hang a fejemben, és én
újból félek. Tőle. A régi kép újraéled, és ő megint az a zsarnok, akinek nem
lehet nemet mondani, akinek sosem leszek elég jó, aki csak ritkán szeret, akkor
is kemény feltételekhez kötötten.
És küzdök. Az eszem azt mondja, mindez nem igaz. Isten nem
ilyen, Isten nem bántalmazó, hisz mindenki másnak ezt mondom, de ilyenkor
magamnak nem merem megengedni. Mert a félelem azt súgja, mi van, ha mégse?
Túl régen és túl mélyen rögzült belém a zsarnok Isten képe,
és nem hiszem, hogy megszabadulok tőle ebben az életben. Majd Isten országában.
Hogy miért mondtam ezt el? Mert pont az segít, amiről a ma
reggeli igénk szól. Azok az emberek, családtagok, barátok, kollégák, akiket Isten
hozott az életembe. A „hétezer ember”. A tudat, hogy nem vagyok egyedül. Hogy
vannak, akikkel meg tudom osztani a küzdelmeimet, akik megértéssel,
elfogadással és nem ítélettel válaszolnak, és akiknek a társaságában kevésbé
ijesztő a sötétség.
Te sem vagy egyedül, Kedves Olvasó! Vannak, akik törődnek veled,
és vannak, akikkel te is törődhetsz! Lehet, hogy nem tizennégyezer, hanem „csak”
tizennégy térd, de ők meghajolnak az önfeláldozó Isten előtt, a kereszten meghalt
és harmadnapra feltámadt Krisztus előtt. Érted.
