Jézus Krisztus mindörökké ugyanaz
Pécs mindig is a szívem csücske marad.
Ott születtem, ott nőttem fel, ott jártam iskolába, még az egyetemi éveimet is a Pécsi Tudományegyetemen töltöttem. Az utcákat, az épületeket úgy ismertem, mint a tenyeremet, és erre a tényre mindig is büszke voltam. Tudtam, hogy hol főzik a legjobb kávét, vagy kanalazzák a legfinomabb fagylaltot. Tudtam, hogy hol lehet bakelit lemezt kapni, és azt is, hogy melyik környéken nem érdemes éjszaka sétálni. Mivel az ismert dolgok állandósága és kiszámíthatósága személyiségemből fakadóan fontos nekem, jó volt része lenni a város forgatagának.
Aztán elköltöztem. Az élet és a szolgálatom az ország különböző részeire vetett a családommal, és egyre ritkábban volt lehetőségem az ismerős utcákat róni, a megszokott padokon ülni. Teltek-múltak az évek, és tavaly nyáron úgy döntöttünk, – most ugyan turistaként, és csak néhány napra, de – visszatérünk Pécsre. Apartmant béreltünk az egyik ismerős utcában, közel az ismerős helyekhez. Mikor átvettem a kulcsot, a hölgy udvariasan megkérdezte, hogy jártunk-e már Pécsett, vagy adjon pár tippet, hogy mit érdemes megnézni. Én csak mosolyogtam.
Hosszú évek után újra az ismerős utcákat jártam, újra az ismerős házakat láttam, megszokott helyekre tértem be, és még ha most csak látogatóként tapasztaltam is meg a várost, a személyiségem állandóságot és kiszámíthatóságot igénylő része kicsit hazatért. Megnyugodtam, hogy minden ugyanott van, ahol régen volt. De ha nem is lett volna, még ha a vakolat kicsit más színű is a kedvenc épületemen, és a kedvenc kávézóm is bezárt már, a város ugyanúgy ragyog, mint amikor megismertem.
És még ha a világon minden változik is, van olyan, ami stabil, ami fix, ami minden alkalommal, amikor hozzá térsz, ugyanazokkal a tárt karokkal fogad – bocsánat, nem mi, hanem ki. Jézus Krisztus ilyen. És mikor Pécs már rég nem lesz, ő akkor is ugyanaz a végtelenül szerető Megváltó marad, aki kegyelmében részesít minket.
Mert neki mi vagyunk a szíve csücske.
