Hazatérés
Lukács evangéliuma, 12. fejezet, 40. vers
"Lehet, hogy késni fogok, ne várjatok meg a vacsival!" mondta Jézus, majd lelépett. Ennél bizonytalanabbat nem is mondhatott volna.
Mihez képest késik? Mit jelent az, hogy lehet? Valóban késni fog, vagy csak mi, az őt váró, itthon maradt gyerekek érezzük majd így? Egy biztos: amint végzett minden munkájával, hazatér.
Néhányan reméltük, hogy ez még a vacsora előtt lesz. De nem így történt. Nem volt könnyű a várakozás, mindenki feszült volt, gyakran összekaptunk valami jelentéktelen apróságon, és néha azon is összevesztünk, hogy mit mondott, mikor ér haza.
Még a vacsora alatt is folyt a civakodás, pedig az asztalnál neki is terítettünk, és a székét üresen hagytuk. De így azért nem az igazi.
Miután ettünk, legtöbben kiültünk az ablakba, és a sötétedő utcát lestük. Úgy vártuk ott Jézust, mint a GLS futárt, aki reggel azt üzeni, hogy valamikor 11:00 és 14:00 között érkezik.
Aztán megpróbáltuk valamivel lefoglalni magunkat, nem gondolni rá, hogy gyorsabban teljen az idő. Egyre álmosabbak lettünk. Volt, aki a kanapén aludt el, volt, aki az ablakpárkányra dőlve, és néhányan visszavonultak a hálószobába, hogy a saját ágyukban térjenek nyugovóra.
Órák teltek még el, unalmunkban felforgattuk a házat, és hatalmas rendetlenséget csináltunk. És amikor már az ébren maradók is bóbiskolni kezdtek volna, fény gyúlt az udvaron, nyílt az ajtó, és belépett Jézus, széles mosollyal az arcán. "Megjöttem!" kiáltotta, és örömujjongásban törtünk ki.
Egyesével odalépett az alvókhoz, és megcirógatva őket, felébresztett mindenkit.
Rendet rakott utánunk, kijelentette, hogy mostantól soha nem kell majd ilyen hosszú útra mennie, és ezentúl egy vacsorát sem fog kihagyni.
És hirtelen minden olyan volt, mintha el sem ment volna.
