Tökélyre fejlesztett szeretet
Mi, emberek tökélyre fejlesztettük a gonoszságot. Legyen szó a nagy dolgokról, amikkel pillanatok alatt a földdel tehetünk egyenlővé városokat, falvakat, és emberek millióinak életét olthatjuk ki egy gombnyomással. Az ilyen mértékű gonoszságnak kevés dolog tud ellenállni. A hivatásos mentőtisztek, az önfeláldozó orvosok, önkéntes segítők minden erejüket bevetve ápolják a sebeket, de igazi védelmet csak egy bunker, valamiféle óvóhely adhat. Lehet az akár a metróalagút, vagy a hegybe épített barlangrendszer, a vastag föld– és betonréteg talán (de persze csak talán) kint tartja a művészi gonoszságot.
Vagy gondoljunk a "legapróbb" gonoszságra, ami a bunker legvastagabb falain is átszűrődik, vagy inkább a bőrünk alatt hozzuk be az óvóhelyre: egy gáncsolás, egy beszólás, egy rosszindulatú megjegyzés, vagy gúnyos odavetés, – művészi módon bánunk a gonoszságunkkal.
És persze, amikor a "legapróbb" dolgokról beszélek, akkor valójában csak apró csomagba rejtett tömegpusztító dolgokra gondolok. Victor Hugo egyszer azt írta:
"Minden lávák közül, amiket az emberi száj krátere okádni képes, a jókedv a legpusztítóbb hatású. Semmiféle tömeg nem tud ellenállni annak a csábításnak, hogy vidáman kövessen el gonosz dolgot. Nemcsak vérpadokon végeznek ki. S valahányszor egybegyűlnek az emberek, mindig akad közöttük egy mindenre kész hóhér, a gúny. Nincs ahhoz hasonló büntetés, mintha valakit kinevetnek."
Ez az a gonoszság, ami ellen hiába menekülünk az óvóhelyre. Mert ezektől – pontosabban ezek közepette – nem egy hely fog megvédeni minket, hanem egy személy. Míg mi a gonoszságban vagyunk járatosak, addig Isten tökélyre fejlesztette a jóságot és szeretetet. Ő az, aki "a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el" (Ézsaiás próféta könyve 42:3) aki szabadulást ad az arra vágyóknak (Zsoltárok könyve 12:6).
Olyan érzés ez, mint amikor egy virtuális óvóhely vesz körül minden nap, egész életedben. De az óvóhely nem olyan, mint egy bunker. Inkább, mint az Úr háza. Ez egy templom!
