Egyetemi szint
A minap egy riportműsort hallgattam a rádióban, melynek témája a 60 éve hazánkban
történt első vese transzplantáció története volt. Tanulságos és megindító volt
hallgatni a még ma is élő családtag vallomását, aki arról mesélt, hogy milyen
izgalommal várták testvéreivel együtt a laborvizsgálatok eredményeit, hogy
vajon melyikük lesz a megfelelő donor beteg bátyjuk számára. Szinte versengtek
azért, hogy ki adhatja oda a szervét a testvérükért. S tették ezt úgy, hogy
előtte világszerte is csupán harminc egynéhány átültetést végeztek és nem
tudták, milyen rövid, vagy hosszú távú következményekkel kell majd
szembenézniük. De vállalták és vállalnák ma is, mert ennyire szerették egymást.
S
ekkor feltettem magamnak a kérdést: Én kiért adnám oda a vesémet? A közeli
családtagjaimért még úgy ahogy. No, de a a távolabbi rokonokért, barátokért, munkatársakért,
hittestvérekért?
Milyen
könnyű kimondani; „én szeretem az Istent, szeretem az embertársaimat.”
De
amikor az életem egy darabját, - s nem kell szó szerint az egyik vesét, csupán naponta egy bátorító szót, egy ölelést, csak
pár perc odafigyelést, apró szívességet, stb. - kéne odaadni. Az már nem megy. Mert
nincs kedvem, időm, erőm, lehajolni és bekötni a ’sarujának szíját’, elmosogatni
vagy megfőzni az ebédet helyette…
De,
ha ezt még meg is tenném, az is csak a szeretet alapfoka, ahogy Jézus
mondta: „Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok
van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És
ha csak azokkal tesztek jól, akik veletek jól tesznek, mi jutalmatok van?
Hiszen a bűnösök is ugyanazt cselekszik. És ha csak azoknak
adtok kölcsönt, akiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van?
Hiszen a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak
vissza. Hanem szeressétek ellenségeiteket…” (Luk.9:32-35)
Hogyan?
Az ellenségemnek is adjam oda a vesémet?
Ez nekem még túl magas! Elérhetetlen! Ez a szeretet egyetemi szintje!
De Uram, kérlek taníts meg így szeretni!
