Életút
Húsvét előtt néhány héttel lehetőségem volt résztvenni egy
egyéni lelkigyakorlaton. Úgy éreztem, szükségem van minőségi és mennyiségi
időre, amit csak Istennel tölthetek. Nem 20 percre, nem egy órára, hanem 1-2 teljes
napra, amikor ki tudom zárni teljesen a külvilágot, és csak Vele tudok lenni.
Hatalmas élmény volt.
Az egyik feladat, amit a lelkigyakorlat vezetőmtől kaptam,
az életút-imádság volt. Ez arról szól, hogy átgondolod az eddig eltelt
életedet, és keresed, hol és hogyan mutatkozott be neked Isten. A téged ért
örömökben és traumákban hol volt Ő? Mikor és hogyan szólított meg, volt-e
valami meghatározó ige, amin keresztül üzent neked? Hogyan lépett be az
életedbe? Milyen ajándékok és veszteségek tarkítják az eddigi utadat, és hogyan
tapasztaltad meg mindezekben a jelenlétét? Mikor haragudtál rá, és mikor
érezted magadhoz igazán közel? És milyennek ismerted őt meg az egyes
életszakaszaidban?
Különleges áldást jelentett nekem végigmenni ezen az úton,
átgondolni a múltat, sebeket tépegetni, írni, rajzolni, keresni, kérdezni,
várni, hallgatni, befelé figyelni, kisírni a fájdalmat. A gyertya lángja
sercegett közben, az órák csak úgy szaladtak egymás után, Isten pedig ott ült mellettem
kíváncsian. Egy szerető, elfogadó, megértő Atya képe rajzolódott ki előttem,
aki erősen tart, akihez hozzátapadhat a lelkem, és aki vezet biztos kézzel.
Isten nem ígérte, hogy a keresztények élete „csupa játék és
mese”, egy problémamentes vattacukorszagú álom lesz, hanem azt, hogy átvezet tűzön
és vízen, hegyek magaslatain és barlangok labirintusán. Nem ígérte, hogy soha
semmi sem fog fájni, helyette azt mondta, békességet, az Ő békességét adja neked.
Az út során pedig úgy fogod megismerni Őt, ahogy soha azelőtt, és a közös
történet az örökkévalóságban sem ér véget.
És ez az út szép minden mélységével és magaslatával együtt.
