Helyes ítélet
Lukács evangéliuma 7. fejezet, 41-43. vers
Simon farizeus lakomát rendezett, és Jézust is meghívta a vacsorára. Minden jól ment, egészen addig, amíg egy közismerten bűnös nő be nem tévedt a házba, Jézus elé borult, és sírva csókolgatta a lábát. Felháborító.
Jézus tudta, hogy mire gondol Simon, ezért belefogott egy példázatba, ami így szólt: két ember pénzzel tartozott egy harmadiknak. Az egyik x összeggel, a másik tízszer annyival. A harmadik mindkét tartozást elengedte. Ki könnyebbült meg jobban? Nyilván az, aki többel tartozott.
30 szónál kevesebb az egész, mégis úgy tűnik, értjük a lényeget. A hitelező Isten, az adósok—Simon és a nő—mindketten bűnösök, de mivel az asszony bűnösebb, Isten többet enged el neki, amiért az asszony hálásabb, és ezért teszi Jézussal azt, amit tesz.
A példázat azonban nem erről szól.
Jézus nem azt akarta megerősíteni Simonban, hogy ő jobb lenne az asszonynál. Egyszerűen kíváncsi volt, hogy valóban így gondolkodik-e. Jézus válasza—“helyesen ítéltél”—nem dicséret volt. Ő csak megállapította, hogy a farizeus nem tud kilépni a társadalom által helyesnek tekintett gondolkodásmódból. Ahogyan sokszor mi sem. Bűnösebbnek tartjuk magunknál azokat, akiknek valamilyen jól látható bűnük van: rendezetlen családi háttér, szerfüggés, bolti lopás, esetleg gyilkosság… Míg mi “egyszerűen csak” önigazultak, szeretetlenek, képmutatóak, ítélkezőek vagyunk.
Jézus nagyon jól tudja, és tudta akkor is, hogy minden ember bűnös, és minden bűnös ugyanannyival tartozik: az életével. Ő azonban mindannyiunk tartozását egyformán elengedte. Sőt, magára vette.
Ha úgy érezném, hogy nekem kevesebb bocsáttatik meg, az nem azért van, mert valóban kevesebb a bűnöm, hanem azért, mert kevésbé érzem magam bűnösnek. És ennek a fő oka az, hogy másokhoz hasonlítom magamat.
De ha mások helyett Jézusra tekintek, akkor látom igazán azt, hogy mennyire végtelenül bűnös vagyok, és milyen végtelen árat fizetett Jézus azért, hogy megszabadítson engem ettől a tartozástól. És ezért szeretem őt annyira.
