Elég jó
“Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.”
Korinthusiakhoz írt második levél 7. fejezet, 10. vers
Valószínűleg nincs olyan ember a világon, aki ne szégyellte volna magát úgy igazán. Nem arról beszélek, amikor valamit rosszul csinálok, és bűntudatot érzek miatta, hanem arról az érzésről, amikor nem érzem magam elégnek. Nem vagyok elég ügyes, elég okos, elég talpraesett. Nem vagyok elég jó.
A szégyen nem az az érzés, hogy valamit rosszul csináltam, hanem az, hogy belőlem hiányzik valami. Nem vagyok méltó a szeretetre, az emberi kapcsolatokra, vagy arra, hogy tartozzak valahová.
Emberként sokszor így próbáljuk egymást is irányítani. Ha nem vagy képes valamit megtenni értem, akkor nem vagy elég jó. És mivel szeretnénk azt érezni, hogy elég jók vagyunk, mindent megteszünk azért, hogy megfeleljünk a körülöttünk élő emberek, ismerősök, a társadalom elvárásainak.
Ez a fajta megfelelés azonban nem vezet tartós és őszinte változáshoz. Nem fogjuk magunkat jobbnak vagy elegendőnek érezni. A fejlődés egyetlen módja, ha valaki elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk.
És Isten pontosan ezt teszi. Az a mindenható Isten, aki téged is alkotott, és aki a legjobban ismer téged; az az Isten, aki emberként átélte a legnagyobb szégyent, mert nem felelt meg saját gyermekei elvárásainak, tudja milyen, ha nem vagy elég jó.
Az egész világegyetemben Isten az egyetlen, aki biztosan nem szégyenít meg. Az ő tökéletességének fényében könnyű szégyent érezni, de pontosan ezért van az, hogy elfogadása mindennél többet ér. Méltatlanságunk érzése párosulva ezzel az elfogadással, a legjobbat hozza ki belőlünk.
A világegyetem Alkotója, mennyei Édesapád nem emlékeztet a szégyenedre, a méltatlanságodra, szerető ölelésében pedig megszabadulhatsz a megfeleléstől és az elégtelenség érzésétől. Csak ez tehet képessé arra, hogy fejlődni tudj és még jobb ember legyél.
De neki már így is elég jó vagy, hiszen ő teremtett téged.
