„Abbá, Atyám!”
„Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.”
Pál levele a rómaiakhoz 8:15-17
Sötét éjszaka volt, mintha a hold és a csillagok is különös
szomorúságba burkolóztak volna, alig-alig hintve fényt a földre. Ott görnyedt a
férfi egy olajfa alatt, és még ebben a homályban is látható volt, mennyire
egyedül van. Nem messze tőle tanítványai, mindet elnyomta az álom. De Ő csak
küzdött magában. Hatalmas cseppekben folyt le az izzadtság a homlokáról vérrel
keveredve. Még felállhat. Még itt hagyhatja ezt a bűntől terhelt világot, ahol
az övéi nem fogadták be, ahol kiforgatták a szavait és folyamatosan áskálódtak
ellene. Még dönthet úgy, hogy elég volt. Hogy nem éri meg. Ijesztő, ami rá vár,
sosem volt még része ekkora szenvedésben, fájdalomban, megaláztatásban és halálban.
És mindezt a bukott teremtményekért.
„Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a
poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”
Ezért született erre a világra, ezért lett emberré. Értünk.
Így hát döntött, és ment tovább, bármilyen nehéz volt, bármennyire tiltakozott
minden sejtje. Tette egyik lépést a másik után a csőcseléktől megkötözve,
hurcolva egyik kihallgatásról a másikra, meggyalázva a római katonáktól,
keresztet cipelve a Golgotára vezető úton. Így lettünk mi újra Isten gyermekei.
Hát adjon erőt neked, Kedves Olvasó, ez a kiáltás! „Abbá, Atyám!”
Amikor értéktelennek érzed magad, amikor mások nem bánnak veled a minden embert
megillető, alapvető tisztelettel, amikor igazságtalanság ér, amikor beletaposnak
a lelkedbe, ezt az egyet nem vehetik el tőled: Te Isten gyermeke vagy, mert Ő
az életével fizetett érted. Ennyit érsz az Ő szemében.
