Az apostol
„Azután így szólt mindnyájukhoz: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem!”
Lukács evangéliuma 9. fejezet 23. verse
Mindig
előbb járt a szám, minthogy úgy igazán végiggondoltam volna a dolgot. Ösztönösen,
érzésből cselekedtem, beszéltem. Sokat beszéltem. Volt, hogy nagyon jól sült
el, volt, hogy gyalázatosan. Volt, hogy egyik pillanatban én lehettem a „boldog
Simon”, aki ki merte mondani, mert meghallotta az Atya hangját, aztán a
következőben már a „Távozz tőlem, Sátán…”
Hosszú
és fájdalmas volt az út, mire megértettem, nem én vagyok a lényeg. Nem a
teljesítményem, a gyors és helyes válaszaim, a nagy szám, az elképzeléseim és
dédelgetett vágyaim, hanem Ő. Nem az, amit én teszek, hanem amit Ő tett értem.
Ő,
aki elhívott a halászhálók mellől, aki megengedte, hogy a legmagasabb és legmélyebb
pillanataiban is ott legyek mellette. Ő, aki előre figyelmeztetett, hogy meg
fog szólalni a kakas, és aki már akkor megbocsátott, amikor én még mindig csak
fogadkoztam, hogy én sose…
Ő,
aki némán tűrte a megaláztatást, az igazságtalanságot, és tette egyik lépést a
másik után a Golgota felé, miközben azt a keresztet cipelte a hátán, amit nem
neki kellett volna. Mert Ő nem tett semmi rosszat.
Én
annál inkább. Megtagadtam Őt, a közös történetünket, és hátat fordítottam a
barátságunknak azért, mert féltem, hogy velem is ugyanaz fog történni. De Ő
meghalt ezért is. Helyettem is. Mert Jézus nem azért jött, hogy uralkodjon, hanem
hogy meghaljon mindazért a rosszért, amit mi, amit én követtem el. Az
árulásomért, a nagyravágyásomért, az én bűnömért. Ő azért jött, hogy bemutassa,
Isten elfogad minket még így is. Hogy megmutassa, milyen gazdag egy olyan élet,
amit nem az önzés, hanem a szeretet vezet.
Nem
voltam valami gyorsan és könnyedén tanuló diák, nem én voltam a rabbik álma, de
Ő mégis hitt bennem. Nehéz volt elengedni magamat, a gondolataimat, azt, hogy
úgy legyenek a dolgok, ahogy szerintem jók. Kemény volt a lecke. Összetört, de
általa valami új születhetett meg.
A
vágy, hogy Ő legyen az első. Hogy végre félre tudjam tenni önmagamat, az önös
érdekeimet az útból, és engedjem, hogy Ő vezessen. Hogy ne a félelem, hanem az
iránta érzett szeretet mozgassa minden gondolatomat és tettemet.
Nem
tagadom, rögös volt az út utána is. Minden nap szükségem volt a Vele való
kapcsolatra, a bocsánatára, arra, hogy tudatosan Őt nézzem, ne pedig magamat.
Ha valaki tudja, mennyire nehéz ez a megtagadás, azt hiszem, én az vagyok. De amit
értem tett, erőt adott, és nem engedte, hogy feladjam. Mert Ő sosem adta fel
velem kapcsolatban.
Holnap
viszont a történet egy részének vége lesz. A megpróbáltatásoknak, kihívásoknak,
szenvedésnek vége lesz. Holnap más övez fel engem, és oda vezet, ahova nem
akarom. Minden porcikám tiltakozik ellene, de a szívem mélyén mégis boldog
vagyok. Egész életemben úgy éreztem, sosem tudom eléggé megköszönni azt, hogy
megbocsájtott és visszafogadott. De most megtiszteltetés, hogy szenvedhetek
Érte. Egyfajta boldogság kapni egy szeletet abból, amit Ő már régen elcipelt a
hátán. Értem.
Holnap igazán és utoljára, felveszem a keresztemet.
