Örök Istenünk vezet
„Bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, ő vezet minket mindhalálig!”
Jön az önvezető járművek kora! Igen, tudom, egyesek most viszolyogva mondják; az már nem autózás, elvész az élmény, a gépek átveszik az uralmat. Mások viszont – beleértve engem is – várakozással tekintenek a jövőbe; vége a hosszú, fárasztó utazásnak, itt is időt lehet megspórolni, vagy amit feleségem szokott az anyósülésen, lehet jót aludni, olvasgatni…
Csak beprogramozzuk a kívánt úti célt és járművünk biztonságosan gurul velünk a szabályokat és az aktuális útviszonyokat figyelembe véve…
Miért nem lehet ilyen az egész élet? Miért nem ilyen a keresztény élet? Csak beprogramoznánk: Cél a mennyország, Jézus vezet, mi pedig az anyósülésen szundikálunk.
Ehhez képest sokszor úgy vagyunk, mint a tanítványok a háborgó tengeren. Küzdünk az evezéssel, a természet erőivel, a hajó irányban tartásával, Jézus közben meg ott alszik mellettünk.
De hát miért ne tehetné? Ő nem kormányosnak szerződött a hajónkra, hanem kapitánynak! Ő tudja az irányt, hogy miként kerülhetjük el a zátonyokat, hogy miként érhetjük el a célt, viszont evezni, a vitorlát kezelni és kormányozni nekünk kell.
A mai kérdés: A te életedben ki a kapitány? Kire hallgatsz, kinek engedelmeskedsz? Rábízod magad akkor is, ha viharon, ha kietlen pusztaságon, vagy ha tüzes kemencén keresztül vezet is át?
A válasz pedig legyen Dávid válasza: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!” (139.Zsoltár 23-24)
