Isten nagy tettei

„Dicsérjétek az Urat! Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! Ki tudná elmondani, milyen hatalmas az Úr, ki beszélhetné el minden dicső tettét?”
Egy szerdai napon omlott össze a saját házzal kapcsolatos tervünk. Bár aznap nem voltunk boldogok az előállt fejleménytől, utólag viszont már tudom, hogy életünk legnagyobb áldása volt, hogy Isten akkor nemet mondott. Másnap a férjem autóbalesetet szenvedett, de karcolás nélkül szállt ki az autóból – csak a céges autó tört össze teljesen. (Ezek voltak 2011. januárja egyik 24 órájának hírei két mondatban...)
A következő öt hétben a férjem otthonról dolgozott (informatikusként néha megtehető), mert az egyik főnöke erre szólította fel, – külön kérés, vagy erre való igény nélkül, - holott semmilyen sérülés nem indokolta ezt a döntését. Teljesen érthetetlen volt, de az akkor nagy segítséget jelentett.
Ebben az ajándék öt hétben apránként előállt egy lehetőség a saját házzal kapcsolatos kérdésben, ami addig is a szemünk előtt volt, csak nem vettük észre. Valaki adott egy tanácsot, amin elgondolkoztunk, azután számoltunk és feltettünk két kérdést (időközben megnéztünk egy házat, aminek a lehetőségét azonnal elvetettük) és az öt hét végére teljesen egyértelmű volt, hogy mi lesz az új útirány. Mindketten megnyugodtunk benne, mert reális és elérhető volt a cél. A közös döntésben való megnyugvás napjának délutánján szólt az a nagyon emberséges főnök a férjemnek, hogy másnap menjen dolgozni… 21 hónap múlva pedig beköltöztünk abba a házba, ami felől abban az időben fektettük le a terveket.
A zsoltáros szerint Isten minden tettét lehetetlen elmondani. Olyan sokmindent meg lehet számolni már ebben a világban, hogy nem lehet igaz ez a mondat. Vajon miért lehet mégis igaz?
- Mert Istennek olyan sok ajándéka van elrejtve az életünkben, hogy ha mi aktívan nem keressük meg azokat, akkor észrevétlenül át fogunk lépni felettük. Isten tett valamit, de mi még csak észre sem vettük.
- Mert néha csak nekem számít csodának az esemény, másnak nem. Elmondtam másnak, mégis legyintett rá, mert ő nem találta különösnek… Hiába mondtam, a földre hullott…
- Mert Isten annyira egyformán és annyira másképp dolgozik az egyes emberek életében, hogy amikor azt mondom, hogy értem, akkor hoz valami váratlant, amikor meg váratlanra várok, akkor meg az a dolgom, hogy a megszokottban vegyem észre az ajándékokat. Mondanám, de most éppen „csak” a sablonos csodák történnek. Ha váratlan történik, még nem merem mondani, nehogy vaklárma legyen...
- Mert olyan speciális csodák is történnek velem, amihez a teljes élettörténetemet el kellene mondanom másoknak, hogy érthető legyen a csoda. Mivel ez nagyon hosszú lenne, inkább nem mondom.
Akkor mi legyen a megoldás?
- Állandóan számolni és észrevenni a csodákat. 
- Mondani, még, ha a földre is hullik. 
- Észrevenni a sablonosban és a váratlanban Isten tetteit. 
- Ha speciális, legalább egy nagyon szűk körben tegyük meg, hogy észrevesszük, hogy ne maradjon köszönet nélkül. 
Istennek is jól esik, ha megdicsérjük a munkáját!