Az Élő víz
Sokszor
találkozunk azzal a metaforával, amikor Jézus az élő vízzel hasonlítja össze önmagát,
azt állítva, hogy Tőle származik az élet, Ő az, aki képes a kiszáradt réteken
is virágot fakasztani. A kiáramló víz, egyedül Isten ajándéka, amellyel egyedül
Krisztus tud megajándékozni. A Samáriai asszonynak, azt mondja: „De aki abból
a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök
életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Ján. 4,14).
A materiális dolgok utáni vonzalom helyett úgy tűnik, Jézus
valami másra tereli a figyelmet. Egy olyan forrásra, amivel az elégedetté válnak. „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám” (Ján 7:37). Szívesen fogadja a gazdagot, a szegényt, a magas
és alacsony sorsút. Ígérete szerint könnyít a megterhelt lelken, megvigasztalja
a szomorkodót, reményt önt a csüggedőbe. Jézus hallgatói közül sokan gyászolták
szertefoszlott reményeiket, másokat titkos bánat emésztett, sokan világi
dolgokkal, emberi dicséretekkel akarták kielégíteni szüntelen vágyakozásukat,
de amikor mindent megnyertek, rájöttek, hogy repedezett kutat ástak, nem
olthatják belőle szomjukat. Ugyanis amikor e beszéd elhangzik, Jézus
éppen Jeruzsálemben van, a lombsátrak ünnepén vagy sátoros ünnepen (szukkót).
Az
egy hétig tartó ünneplésen Jézus is ott volt és felhasználta ezt az időt arra,
hogy minél több embernek lehetősége legyen az Ő tanításait megismerni.
Egyértelművé tette az emberek előtt, hogy ki Ő és, hogy ne féljenek hozzá
menni, hiszen az élet forrása Ő. Az emberek azonban kétségekkel fogadták,
csakúgy, ahogyan ma is. Jeleket kívántak tőle, keresztkérdéseket tettek fel,
amelyekkel csak a lelkükben uralkodó sötétségről tettek bizonyságot. Miért volt
életszerű ez a példa?
Azon a reggelen a pap azt a szertartást végezte,
mely a pusztai szikla megütésére emlékeztetett. A szikla Őt jelképezte, aki
halála által az üdvösség élő patakját árasztja minden emberre, aki vágyakozik Ő
utána. Krisztus szava az élet vize. Jézus áldozatával minden emberre
kiterjesztette az élet örök fenntarthatóságának lehetőségét. Amint Jézus
beszélt az emberekhez, a szíveket különös tisztelet hatotta át, és sokan készek
voltak együtt felkiáltani éppen úgy, mint ahogy a samáriai asszony: „Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne
szomjúhozzam” (Jn 4:15).
