Békéltetés
2. Korinthusi levél 5:18-20
A békesség is olyan kincs, aminek az értékét akkor szoktuk felismerni, amikor elveszítjük az életünkben ezt az állapotot. A megléte látszólag a körülményektől függ, de az igazi béke, amit Jézus is ígért, belülről jön: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja.” (Jn. 14:27). Nem a földi körülményekben ígért háborítatlanságot és békességet, hanem belül, lélekben, mert erre van a legnagyobb szükségünk és ennek hiányától szenvedünk: Ez a mélyen gyökerező békétlenség azóta van jelen az emberi világban, amióta az első bűnesetnél meghasonlottunk Istennel és elidegenedtünk Tőle. Nem tudjuk elhinni, hogy nem ellenségként tekint ránk, engedetlenekre és lázadókra. Nem tudjuk elhinni, mert mi csak így tudnánk viszonyulni az Ő helyében. Ezért Ő, a sértett fél az, aki megpróbál megbékéltetni magával bennünket, különleges bizonyítékát adva a békés szándékának, hogy áttörje a hitetlenség falát minden emberi lélekben, aki ezt engedi: az egyszülött Fiút adta oda nekünk és értünk, hogy higgyük el, szeret bennünket és jót gondolt felőlünk. Annyira, hogy még a békéltetés szolgálatát is ránk bízta, hogy másoknak is mondjuk ezt el. Még Pált, az egyháza üldözőjét is szerette és erre a szolgálatra méltatta, hívta. Azt a Pált, aki - a megtérése után - a bűnösök között az elsőnek érezte magát (1. Tim. 1:15). Mélyen átérezte Isten békéltető szándékú közeledését a saját életében, és elfogadván azt, úgy vette magára a békéltetés szolgálatát, ahogy talán senki más.
„Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, a ki békességet hirdet” (Ésa. 52,7). "Krisztusért járván követségben, mintha Isten kérne mi általunk". Isten nem csak Pálra bízta ezt a szép és nemes szolgálatot, hanem rád is és rám is. Keresd ma is várakozással annak az alkalmát, hogy mikor és hogyan töltheted be ezt a szolgálatot valaki javára és Isten dicsőségére!
