A szenvedés mértéke
“Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.”
Rómabeliekhez írt levél 8:18
A szenvedés nem jó. Senki sem kívánja. Mégis hozzá lehet szokni. Sőt, emberek még dicsekednek is vele, erényt kovácsolnak belőle. Szinte büszkélkednek vele.
Tévedés azonban, hogyha ezt olvassuk ki Pál apostol szavaiból. A szenvedés nem cél, nem erény: csupán tünet. Tünete egy elromlott világnak. Egy világnak, amelyet átjárt, megrontott és korrumpált a bűn. A szenvedés görbe tükör: ellenpólusként tükrözi egy tökéletes világ szépségét. Rossz paródiája mindennapi életünk a mennyei boldogság örökkévalóságának.
A szenvedés azonban kikerülhetetlen része életünknek. Mit kezdjünk hát vele? Belemerüljünk? Szokjunk hozzá? Soha! Inkább emlékeztessen bennünket arra a jobb viágra, ahol nem lesz része az életnek. Emlékeztessen bennünket minden csepp könny arra, hogy Isten eltöröli. Emlékeztessen bennünket minden fájdalom, hogy “nem lesz”. Emlékeztessen minden veszteség és gyász, hogy örökké fogunk élni! Mert ez a szenvedés mércéje...
“Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök. És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És monda az, a ki a királyiszéken ül vala: Ímé mindent újjá teszek.” Jelenések könyve 21:3-5
