Szenvedni Krisztusért
„Mert
arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát
hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek.”
(Péter első levele 2. fejezet 21.vers)
Nemrég egy bibliaismereti előadásra készülve több,
az első századok keresztény mártírjairól szóló anyagot gyűjtöttem. Egyrészt
megdöbbentő, másrészt felemelő volt olvasni a Jézus iránti önfeláldozás eme történeteit.
Az egyik egy olyan keresztényről szólt, aki nem volt
hajlandó megjelenni a császárimádás ünnepén, sőt azt vallotta, hogy számára a
császár csak egy halandó ember, amiért is a város tanácsa kíméletlen halálra
ítélte.
Elrendelték, hogy mikor nyilvánosan kivégzik,
végtagjait és fejét vágják le és elrettentésül vigyék el és akasszák fel a
környék kisebb településein.
Ez ítélet hallatán a keresztény boldogan mosolygott
és így kiáltott fel: bárcsak lenne elég testrészem, hogy az egész világon
bizonyságot tehetnék arról a Jézusról, akiért meghalok.
De milyen távol áll tőlünk ma ez a történet! A magát
kereszténynek valló modern, kényelmes világunk nem vágyik szenvedésre.
Hiszen ki akarna magának bajt, kellemetlenséget,
ellenségeskedést azáltal, hogy ragaszkodik Isten elvárásaihoz? Nem szól szánk,
nem fáj fejünk, szól a mondás, így jobb, ha inkább nem is tudják rólunk, hogy
templomba járunk, hogy imádkozunk, hogy olvassuk a Bibliát.
Keresztényként csak akkor vagy vonzó, ha jótékonysági
akciók vannak, ha mindig happy vagy, ha elfogadod a másságot, ha tudod, kire
kell szavazni, stb. A lényeg: ne feltűnősködj, ne különcködj! Állj be a sorba!
Ez a könnyebb. De tényleg ezt akarod? Langyos,
elvtelen és értelmetlen életet?
Vagy vállalod, hogy ’krisztusi’ vagy, hogy akarod
úgy szeretni környezetedet, ahogy Jézus is tette, önmagát adva a bűnösökért,
köztük érted is, és erről (nem a hangos prédikációtól, nem a hallelujázó
dicsőítésről), csakis erről ismeri meg a világ, hogy:az Övé vagy!
Mert erre vagy elhivatva.
