Menjünk!
Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk föl az Úr hegyére,
Jákób Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein
járjunk. Mert a Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből.
Ez az ige, a Nap első fényeihez hasonlóan ébresztgetni akar. Hívást intéz minden ember felé. Nem csupán egyéni meghívás ez, hanem közösségi: „Eljön sok nép...” – vagyis Istenhez vezető út nem magányos zarándoklat. Az üdvösség története mindig közösségben bontakozik ki.
A próféta látomása egy mozgást ír le: menjünk föl. Ez felfelé vezető irányt jelent – lelki értelemben is. Istenhez közeledni mindig emelkedést jelent: gondolkodásban, jellemben, életvitelben. Nem maradhatunk ott, ahol tegnap voltunk.
A cél világos: Isten így tanítson minket arra az útra, amin járnunk kell. Isten nem csupán megmenteni akar, hanem formálni is. Az Ő útjai nem ösztönösen jönnek számunkra – tanulnunk kell őket. Ez alázatot kíván: készséget arra, hogy Isten tanítványa legyek ma is.
Az eredmény pedig nem marad el. A tanulás mindig kifizetődik és ebben az esetben az eredmény nem más, mint az az ismeret, amit Isten ad számunkra. A hit pedig nem pusztán ismeret, hanem életforma. A reggeli áhítat nem ér véget az „Ámen”-nel – az igazi kérdés az, hogy napközben merre járunk.
Egy különösen szép gondolat rejlik ebben az igében: az emberek egymást hívják. „Jöjjetek…” Ez misszió. Amikor valaki találkozik Istennel, természetes vágy ébred benne, hogy másokat is hívjon. A hit ragadós, ha valódi.
Hiszem, hogy ha Isten a szívünkben lakik, akkor képesek vagyunk egymást motiválni, ösztönözni és cselekvésre bírni. Egy történet jutott eszembe, amit nem olyan rég hallottam és a tanulsága nagyon egyszerű, mégis sokat mondó volt. Hogyan tud Isten a szívemben élni, ha a szívem olyan kicsi, Isten pedig olyan hatalmas? - hangzik a kérdés. Ez nem jelent problémát, mert akkor kilátszik a szívünkből. - szól a válasz.
Áldott napot!
