Taníts, Uram, meghajlani...
Ma a szerzetesek világnapja van. Olyan emberekre figyelünk, akik tudatosan nem a láthatóságot és nem az érvényesülést választották, hanem az Istennel járó, egyszerű, engedelmes életet. Ez a csendes út különösen erősen világítja meg Jézus szavait az alázatról.
Jézus nem önleértékelésre hív. Nem arra, hogy eltűnjünk, vagy semmivé váljunk. A bibliai alázat nem önutálat, hanem helyes önismeret. Annak a felismerése, hogy nem nekünk kell a középpontban állnunk. Hogy az élet akkor kerül a helyére, amikor nem magunkat próbáljuk magasra emelni, hanem teret adunk Istennek bennünk.
Ez az út nem csak a szerzeteseké. Minden keresztény előtt nyitva áll. A hétköznapokban, a kapcsolatainkban, a munkánkban. Ott, ahol sokszor bizonyítanánk, védekeznénk, magunkat igazolnánk. Jézus egy másik irányt mutat. A lehajlás útját. A szolgálatét. A csendes jelenlétét. Azt az utat, ahol nem nekünk kell feljebb jutnunk, mert Isten kezében van az emelés ideje és módja.
Ha ma fáradt szívvel olvasod ezt, jó tudnod, hogy Isten nem a teljesítményt keresi benned, hanem a hozzá forduló szívet. Az alázat nem elvesz, hanem felszabadít. Leveszi rólunk a bizonyítás terhét, és megtanít bízni abban, hogy elég ott lennünk, ahol Ő akar látni minket.
Legyen ez a mai reggeled imája:
Uram, taníts alázatra, ami nem kicsinyít meg, hanem szabaddá tesz.
Segíts elengedni a bizonyítás vágyát, és megérkezni eléd úgy, ahogy vagyok.
Add, hogy a csendben, a szolgálatban és a hűségben is felismerjem a Te munkádat. Emelj fel Te, amikor jónak látod.
Ámen.
