"Azt hittem, hogy mindig kék a tenger..."
Ellen Nitt egy észt költő, műfordító írt egy verset: „Azt
hittem” a címe. Ebben a versben arról ír, hogy ő (Ellen Nitt) azt hitte, „hogy
mindig kék, ragyogó tükör a tenger, s hogy rejtett aranyszemecskék kincsével
tele az ember.”. De rájött, hogy csak ritkán kék a tenger, és ritkán hordoz
igazi értéket az ember. Vagy Radnótit idézve: „Az ember az állatok alja…”.
Pilátus Jézus passió történetében azt kérdezte, hogy „Te
vagy-e az Isten fia?” (63) Erre Jézus nem azt mondta, hogy igen, vagy nem,
hanem csak ennyit: „Te mondtad…” (64). De a teljes válasz arról szól, hogy akit te „Isten fiának”
hiszel, az nem más, mint az „ember fia”.
Isten a saját képére teremtette az embert, amely azzal járt,
hogy szabad akaratot kapott, és erkölcsi lényként választhatott a jó és a rossz
között; a szeretet és szeretetlenség között. Ilyen értelemben Istenné tette az embert (vagy csak egy
kevéssel tett kisebbé önmagánál /lásd.: Zsolt. 8/), aki a bűnbeeséskor
elvesztette azt a jogot, hogy Isten fiának nevezzék. De az Isten fia, emberfiává lett, hogy az emberfia újra
Isten fia lehessen. Ján. 1:12 azt mondja, hogy „ha valaki befogadja őt, hatalmat
ad annak, hogy Isten fiának neveztessen…”. És itt hangzik fel Haydn Máté passiójának a Halleluja
kórusa, mert Jézus győzött a kereszten, hogy mi is győztesek lehessünk. És mivel győzött, „ott ül a mindenható Atya Isten jobbján;
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.” De nem kell félni, mert Isten fia, emberfiává lett, hogy
együtt tudjon érezni az emberrel.
És, „…ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök
életet nyerjen.” (Ján. 3:16). Ámen
