A botlás iskolája
Az én igaz
emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a
lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a
hitéi, hogy életet nyerjünk.
Az
önértékelésünk sok tényezőtől függ, többek között attól is, hogy mi mindenre
vagyunk képesek. Van egy elképzelésünk erről, de ez esetenként túlzó, máskor
nagyon visszafogott. Ha többet gondolunk magunkról, akkor nagyon rosszul
érinthet, amikor kiderül, hogy mégsem tudjuk megtenni, amiben biztosak voltunk;
ha kevesebbet, akkor pedig kisebb eredményeket érünk el, mint amire képesek
volnánk.
Lelki
emberekként az önértékelésünkben sokat jelent az Istenbe vetett bizalmunk, és az ebből fakadó
egészséges magabiztosságunk (az abból adódó biztonságérzet, hogy Krisztus a mi
Urunk és barátunk). De ez néha keveredik az emberi önbizalommal, amikor a
hangsúly az isteni támaszról átkerül önmagunkra. Na ilyenkor jönnek a
meghátrálások.
Talán a
legjobban Péter esetét ismerjük, aki fogadkozott, hogy ha mindenki meg is
tagadja Jézust, ő biztosan nem, sőt, még akár meghalni is kész vele. Ebben
teljesen biztos volt (mellesleg a többiek ugyanúgy megígérték ezt, ahogy ő, lásd Máté 26:34-35). És
amikor eljött az ideje, hogy kiálljon Krisztus mellett, pár gyanúsító szó elég
volt ahhoz, hogy meghátráljon. Akkor derült ki, hogy a szavai mögött inkább az
emberi önbizalom állt.
„Ha
meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.” Péter meghátrálásában nem
gyönyörködött Isten, de ez nem jelentette azt, hogy elvetette volna őt. Sőt,
megkülönböztetett figyelemmel foglalkozott vele: a Megváltó a feltámadás után
külön üzent neki, külön beszélgetett vele. Ezért ha mi meghátrálunk bizonyos
helyzetekben (amikor kitarthattunk volna), az nem a vég, csak egy jelzés, hogy
jobban bíztunk önmagunkban, mint Istenben, ezért túlbecsültük a képességeinket.
Ha ezt követően helyre billen a gondolkozásunk, és megtanultunk jobban bízni
Istenben és kevésbé önmagunkban (vagyis a hit embereiként élünk), akkor életet
nyerünk.