Tettekkel, nem szavakkal...
Életem egyik legszebb időszaka volt az, amikor
gyerekekkel foglalkoztam. 5 év alatt rengeteg mindent tanítottak nekem, bár én
mentem oda, hogy na majd most mindent megtanítok nekik. Többnyire az Istennel
kapcsolatos élmények és tapasztalások át adása lett volna a cél és bár
kitartóan beszéltem nekik Istenről, a kegyelemről, arról, hogy annyira fontosak
vagyunk az Úrnak, hogy értünk adta egyetlen fiát, mégsem ez volt az, amit
azonnal megjegyeztek.
Egyik osztállyal kissé viharosan indult a kapcsolatunk.
Bátrak voltak a vissza szólásban, a kiabálásban és időnként a szemtelenségben
is. Kissé legyőzöttnek éreztem magam, amikor sokadszorra sem sikerült megszelídíteni
őket. Aztán történt valami. Egyik alkalommal már nem akartam görcsösen rájuk
erőltetni a saját mondanivalómat, hanem beszélgetésbe elegyedtünk az élet nagy
dolgairól. Volt szó családról, tanulásról, szerelemről, elvesztésről,
magányról. Az óra nagyjából negyedénél tartottunk, amikor nem csak az én, de az
ő szemükbe is könny szökött. A beszélgetés egyszerű volt, minden tanítástól
mentes. Csak ők és én és a mindennapi gondok, terhek. Ott, azon az órán valami
megváltozott és már nem úgy jöttünk ki a teremből, ahogy beléptünk.
Jézushoz engedni a gyerekeket ma nem azt jelenti, mint
2000 évvel ezelőtt. Most nem tudjuk oda vinni őket hozzá, nem tudjuk az ölébe
adni őket és nem tudnak szemtől-szembe leülni vele beszélgetni. Tudunk viszont
emberségesek, előzékenyek, békések, szeretetet sugárzók, törődők és kedvesek
lenni és ezek a dolgok közelebb viszik nem csak a gyerekeket, hanem a környezetünkben
élőket is Istenhez. Én akkor, azon az órán megtanultam, hogy nem mindig
szavakkal kell tanítani, a tettek sokkal hangosabbak. Most már tudom, hogy a „Jézus
szeret téged.” mondat nem elegendő egy szeretetre éhes gyermeknek, de az sokat
tud segíteni, ha megölelem.
…2019-ben ballagott az említett osztály. Idén
meghívtak az osztálytalálkozójukra. Talán sikerült valamit át adnom Isten
szeretetéből…
Áldott napot!
