Szárnyalás vagy zuhanás?
Ha láttad a Free Solo című filmet, akkor pontosan tudod, mit jelent a „túl magas” szikla. Alex Honnold, a világ egyik legőrültebb sziklamászója biztosítókötél nélkül mászta meg az El Capitant, egy 900 méteres gránitfalat. Egy rossz mozdulat, és a biztos halál várt volna rá. Miközben néztem azt éreztem: „Ez emberileg lehetetlen!” Spoiler: ő valahogy mégis feljut. Nekem már az is sok lenne, ha egy mászófalon kéne biztosítókötél nélkül lógni, nemhogy egy kilométeres szakadék fölött.
A zsoltáríró hasonlóan érzi magát: a föld szélén áll (ami szerinte lapos, és van pereme), mellette a végtelen szakadék. Habár remélem te tudod, hogy a föld gömbölyű, képzeld el, amit a zsoltáros: ha más nem az érzelmi dimenzióját. A másik oldalon lát egy sziklát, a biztonságot, és tudja, hogy lehetetlen, hogy feljusson. Az ókorban a magaslatokat az isteni közelség helyének tartották, míg a „mélység” sokak szerint az Istentől, az Élettől, a Jelenléttől való távolság szimbóluma volt. Az „ellenség” támadásainak tapasztalata ilyen érzés: mintha elnyelne a mélység, és elérhetetlenné válna a szerető Jelenlét. Érződik a zsoltáros kérésén a kétségbeesés: segítségért kiált. Nem próbálja meg egyedül megmászni a falat.
Ma is vannak helyzetek, amikor az élet El Capitan-szerű kilométeres falat állít elénk. Ismerős? Isten jelenléte elérhetetlennek látszik, és húz le a végtelen „mélység”, az „ellenség” támadásai az önértékelésünk ellen. Néha úgy tűnik, mintha biztosítókötél nélkül kéne másznunk, és egy rossz mozdulat mindent tönkretehet. A zsoltároshoz hasonlóan azonban nem egyedül mászol a sziklán. Isten nem várja, hogy egyedül küzdj. Te nem Free Solo-ban vagy. Van, aki a hátán hordoz, bármi történjék is.
