Csak kérj!
Álmodozás, lelkesedés az igazságért és a szabadságért, azok felismerése, a cél látása, elérésének akarása, járni az úton, nem csak vágyni rá de tenni is mindenkor. - Ezek a gondolatok ötvöződnek Váci Mihály: Még nem elég! című versében. Ahogy a mai reggeli igét olvastam, ez a vers jutott eszembe. Különösképpen a vége:
"- küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!"
Keresztény emberknént azt gondolom, nekünk, keresztényeknek kell lennünk azoknak, akik másokért, de sokszor mások helyett is küzdünk a jó, nemes cél eléréséért. Mai világunkban, ahol sok esetben sérülnek az emberi jogok, amikor a szabadságról elhiszik páran, hogy ők osztogathatják azt másoknak, mert nekik több jár és nem értik, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. És ahol az igazságról szinte mindenki azt állítja hogy csupán viszonylagos, és egyetemes igazságok nem is léteztek soha, nekünk, hívő embereknek kell fellépnünk azért, hogy ez ne így legyen. Fellépnünk úgy, ahogy Jézus is tette ezt a történetünk szerint.
A húsvét hetében, a templom megtisztítása után, az Ő, gyümölcsöt nem termő, messiási szolgálatát nem felismerő népét jelképező fügefa kiszáradása után mondja ezeket a szavakat Jézus. "Mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok." Elgondolkodtatok már azon, milyen csalódást kellett átélnie azon a héten Urunknak? Mennyi fájdalom és szomorúság, de akár düh lehetett benne, amikor azokra nézett, akikért épp a halálra készült? Ábrahámtól kezdve hívta el őket, hogy általuk valósuljon meg a küldetés, hogy rajtuk keresztül ismerjék meg az emberek, hogy ki is az Isten, hogy milyen Isten Ő. De nem, hogy a pogányokért tudtak volna tenni bármit is, valójában önsorsrontó néppé lettek, mert mindent: célt, küldetést és eszmét is elfelejtettek. Mert csak önmaguk érdekeit látták, csak saját céljaik elérése érdekelte őket és így váltak önző társadalommá, bár elnyomottak voltak a világban. Milyen érdekes ez, nem? Lehetsz elnyomott, jogfosztott, kihasznált, semmibe vett és mégis önző. Az önzés nem csupán a nagyok, a gazdagok, a hatalmasok privilégiuma! Sajnos mindannyiunké.
Amikor a fügefa elszáradt Jézus szava szerint, mert nem ismerte fel, hogy maga a Teremtő akart volna enni róla a tanítványok megdöbbentek az Úr hatalmán. Nem értették, hogyan lehetséges ez. Ekkor mondta Jézus, hogy imádsággal és hittel kell kérniük. Nagy dolgokat nem is lehet másként véghez vinni csak kapcsolódva Hozzá (imádsággal) és meggyőződéssel, hogy Neki van hatalma megtenni mindent (hittel). De nem csupán ez a két feltétel adatott azért, hogy a kérés teljesüljön! A harmadik az, amiről beszélek most leginkább: a küldetésünk felismerése és felvállalása! Mi, akik hívő keresztények vagyunk, nem törődhetünk csupán saját magunkkal. Nem köthetnek le bennünket a bennünket ért sérelmek, bajok. Mert mi nem független, kiváltságos csoportként lettünk elhívva, hogy ékkőként ragyogjunk az emberiség koronáján, ahogy egyesek képzelik. Hanem úgy, hogy részévé váljunk a társadalomnak, mint a só, vagy mint az utcára világító lámpafény, ami az ablakból árad, de környezetének is segítségére van. Nekünk kel meglátnunk mások valós érdekeit és küzdenünk érte, hogy valóra válhassanak, mégha ők nem is látják azt.
Van ilyen látásunk egyáltalán? Túl látunk önmagunkon, saját céljainkon, érdekeinken? Látjuk azt, hogy mindenkinek van joga élni ezen a világon, amíg nem bánt másokat, amíg tettei nem ártanak? Meglátjuk önmagunkon kívül az elnyomottakat, a test-lelki börtönben élőket, a rászorultakat? Akarunk tenni értük? Van álmunk, látásunk a megoldásra?
Ha mindezekre a válaszod IGEN, akkor csak kérj! Kérj imádsággal és hittel és mindazt megkapod...
