Felismerni a királyt
II. Erzsébettel, Anglia egykori királynőjével történt meg egy alkalommal, hogy a balmorali birtokának kertjében sétálgatva megszólította két turista, és beszélgetésbe elegyedtek. A turisták afelől érdeklődtek, hogy tudja-e, hogy a királynő meg szokott-e jelenni a birtokon időről-időre, ahogy azt az interneten olvasták. A királynő biztosította őket, hogy igen, Anglia királynője, II. Erzsébet bizony elég gyakran pihen ezen a gyönyörű helyen Skóciában. A beszélgetőpartnerek meg is kérdezték azonnal, hogy az idős hölgy találkozott már korábban a királynővel, mire Erzsébet csak annyit válaszolt: “Én nem, de a mögöttem álló úriember minden bizonnyal!” a testőrére mutatva.
Hogy a fenti történet igaz-e, azt nem tudom, hiszen Erzsébet királynőt mindig is könnyű volt felismerni. Ugyanakkor ha a lichtensteini, marokkói vagy thaiföldi király kopogtatna az ajtómon, bizonyára csak a bemutatkozásukat – és hosszú magyarázkodásukat – követően fogadnám el, hogy ők bizony országok uralkodói, nem csak véletlen az ajtóm elé kerülő vendégmunkások.
Levelében János azt írja, hogy mi mindannyian a mindenható Isten gyermekei vagyunk, ám ezt a gondolatot nem valami elvont, filozofikus hasonlatként használja, hanem mintha ténylegesen tagjai lennénk a királyi családnak. Persze ezeket a szavakat én sem koronában írom, jogaromat az íróasztal szélének támasztva. A környezetemben talán senki nem is sejti, hogy királyi sarj volnék. Ennek viszont csupán az az oka, hogy annak az országnak, melyben mi örökösök vagyunk, nem ismerik az uralkodóját. Talán az országot sem igazán.
A dolog szépsége viszont az, hogy amint megismerik az országot és a királyt, ők maguk is gyermekekké, örökösökké lesznek! És az örökség még így is gazdagabb, mint valaha gondolnánk!
