A harmadik
Először olyan volt, mintha álmodnék. Igen, félelmetes. Az angyal hatalmas fényessége, a jelenléte teljesen lebénított. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, egyre hevesebben vettem a levegőt, és már mozdulni sem bírtam.
Ekkor megszólalt, hangja rést ütött a rettegésemen, és különleges békesség kezdett úrrá lenni rajtam. Kezdtem azt érezni, hogy mellette nincs okom a félelemre.
Őszintén, akkor és ott nem bírtam felfogni, amit mondott. Mintha álmodtam volna, alig mertem elhinni, hogy mindez valóság. Ez az egész hatalmas. Túl hatalmas, és ki vagyok én, hogy a Magasságos Fiát, a megígért Királyt világra hozzam? Hogyan lehetséges ez?
Az angyal szelíden beszélt. Megértéssel, mint aki ismeri a valóságot, de átérzi, ami bennem kavarog. És akkor a Magasságos ereje befedezett. Éreztem, ahogy átölel a Szentlélek, és szinte hallottam a fülemben: Veled leszek. Örök emlékként őrzöm azt a pillanatot. Ekkor fogant meg méhemben egy kis élet. Isten szent Fia, a Megígért, a Messiás.
Hetekig úgy éreztem, álom és valóság határán élek, akkor kezdtem igazán megérkezni két lábbal a földre, amikor először megmozdult, és éreztem, hogy tényleg ott van, aztán napról napra nagyobb és nagyobb lett, a köztünk lévő kapocs pedig mind egyre szorosabb.
Vártam Őt. Vártam, amióta az eszemet tudom, mert megjövendölték, mert minden ünnep Róla beszélt, hogy egy nap majd eljön, és elhozza a szabadulást. De most egész máshogy vártam. Vártam testem minden apró rezdülésével, minden levegővételemmel, minden szívdobbanásommal. Vártam, hogy megszülessen, mert Ő az én gyermekem. Az elsőszülöttem, a Megváltóm.
Isten lépésről lépésre vezetett egyre közelebb ehhez a titokhoz. Amikor megszületett, és öleltem, szoptattam, óvtam az álmait, fel sem bírtam fogni, mit jelent mindez. Sok idő kellett ahhoz, hogy a Fiam számomra is A Messiássá váljon, az én Messiásommá. Isten Szent Fiává. Hosszú volt az út, fájdalmas és nehéz volt elengedni, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan én azt vártam.
De Neki volt ideje. Volt ideje arra, hogy kivárja, amíg megértem, akkor is, ha ehhez meg kellett halnia és fel kellett támadnia.
Mert nem lett király a Fiamból, nem űzte el a rómaiakat, és nem hozta el közénk Isten országát. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy mi szerettük volna. Húsvét ünnepén felszegezték egy durván ácsolt fakeresztre, és meghalt, mint egy utolsó bűnöző. Az én Fiam. A poklok poklát jártam meg az alatt a néhány nap alatt. Évtizedeket öregedtem, hitemet tomboló szelek tépázták, fülemben pedig alig hallhatóan suttogtak az angyal szavai, melyekbe próbáltam minden maradék erőmmel kapaszkodni.
De a legsötétebb Sabbath után ismét felkelt a nap, mert Ő feltámadt, és szívemben kezdtek igazán helyükre kerülni a kérdések. Ennek így kellett lennie. Mi királyt vártunk, de a Báránynak kellett eljönnie, aki meghalt, hogy mi élhessünk örökké az Ő országában. Minden szenvedés, minden keserű óra és kételyben úszó nap értelmet nyert azon a reggelen. Mert él a Fiam. Isten Szent Fia. Él a Megváltóm.
És én most újra várok. Várom Őt vissza.
