Isten gyönyörűséges törvénye

„Ha nem a te törvényed lett volna az én gyönyörűségem, akkor elvesztem volna az én nyomorúságomban.”

119. Zsoltár 92. vers

Sok különleges dolog van a Bibliában. Az egyik ilyen a mai zsoltárunk; a 119. Zsoltár. Érdekessége, egyrészt, hogy ez a Szentírás leghosszabb fejezete, mely 176 versből áll, másrészt a tematikáján túl a zsoltár felépítése is egy tökéletes szabályszerűséget követ azáltal, hogy sorai 8 soronként a héber ábécé betűivel kezdődnek. (22 betű 8 soronként adja ki a 176 verset) Luther

 ezért arany ábécének is nevezte ezt a zsoltárt.

És, amiért ez a zsoltár igazán különleges – legalábbis számomra -, az az, hogy Dávid miért éppen Isten törvényét magasztalja ilyen hosszan, és miért nem mondjuk az Isten szeretetét, vagy a szabadítását, a megváltását?

S már csak azért is kérdés ez, mert a legtöbben nem szeretjük a szabályokat, vagy csak akkor, ha van értelmük, ha mi írjuk azokat, vagy, ha azok nekünk kedveznek.

Törvény és szeretet? Akkor mégis, hogyan jöhet ez össze?

Ha igazán szereted az Istent, ha igazán megbízol Benne, ha elhiszed azt, hogy amit Ő mond neked, vagy kér tőled, az mind a javadra van, akkor nem fog érdekelni, hogy az logikus-e, hogy van-e rá magyarázat. Egyszerűen csak megteszed azért, mert szereted.

Így, ma én sem azt kérdezem, hogy Uram, mi értelme a parancsolatoknak, hanem csak annyit mondok: Mit szeretnél Uram, hogy cselekedjem? Szólj! Kérj bármit! A kedvedben szeretnék járni, mert szeretlek. „A szívembe rejtettem a te beszédedet…”