Várakozás
Ahogy olvastam ezt az igét, eszembe jutott a kisebbik
gyermekemmel való várandósságom és a születésének története. Sokszor volt
lelkiismeret-furdalásom, hogy nem tudom úgy várni, mint a nagytestvérét. Pedig ő
is tervezett, vágyott gyermek volt, de napközben elég rendesen lefoglalt a
szaladgáló, csacsogó, mindenre kíváncsi, az alvást ellenségének tartó utódom,
akinek mesét olvastam, akivel játszótérre mentem, vagy épp a doktornénit
látogattuk meg, egyszóval akivel éltük a mindennapokat.
Esténként, amikor a trónörökös végre valahára elszunnyadt,
és nekem is sikerült vízszintes pózba helyezkedni, végigsimítottam gömbölyödő
pocakomon, és az álomba zuhanás előtti pillanatban mormoltam befelé a
kistesónak, hogy nagyon várjuk, akkor is, ha sokszor nem tudok ennél többet kizárólagosan
vele foglalkozni.
De ott volt ő is a mindennapjainkban. A testvére odabújt a
hasamhoz, kacagott nagyokat, amikor a kicsi orrbarúgta, és tervezgette, mennyi
mindenfélét fog játszani vele, miután végre világra jött. Ott volt a
gondolatainkban, a lakásátrendezési terveinkben, hiszen már négy főben
gondolkodtunk.
Bár nem koncentráltunk kizárólagosan csak rá a nap 24
órájában, de vártuk aktívan, átszőve a készülődéssel néhol lazábban, néhol
hangsúlyosabban mindennapi életünket. Születése előtti nap még a barátainkkal tartottunk
egy asztali szerepjátékos napot, de a kórházas táska ott lapult a
csomagtartóban, hogyha menni kell, hát menni kell.
Valahogy ehhez tudnám hasonlítani a fenti igében leírt
vigyázást. Hiszen a Krisztus-várás átszövi mindennapjainkat, értelmet ad tetteinknek,
meghatározza döntéseinket, akárcsak egy születendő gyermek várása.
A lényeg abban rejlik, hogy kit vársz, ez meghatározza a
hogyant. A barátodat, a Megváltódat, a szerető, kegyelmes Istenedet, vagy egy zsarnok
kényurat, akinek sohasem leszel képes megfelelni? A Názáretit, aki értünk lett
emberré, értünk áldozta fel magát, és aki most végre levetve „álruháját”,
királyi mivoltában léphet elénk vagy az örökké számokérő bankárt, akinek sosem
tudod leróni a tartozásodat? A mennyei Atyát, aki magához öleli tékozló
gyermekeit, vagy a megközelíthetetlen Nagyurat, akit sosem érhetünk el? Az
igazságos Istent, aki megbízható, aki meghozta ítéletét, és Krisztusért igaznak
fogadott el minket, vagy egy kegyetlen, kiszámíthatatlan bírót, aki kénye-kedve
szerint sújt le kalapácsával?
Mondd, Kedves Olvasó, te kit vársz?
