Isten felemel(t) a mélységből
Előfordul az ilyen. Hullámok csapnak össze a fejed fölött, nem tudod, ebből most hogyan fogsz kikeveredni. Imádkozol – hiszen azt tanultad, hogy imádkozni kell, és Isten megsegít, – de az imáid csak a plafonig érnek el. Van itt bárki, aki meghallja a kiáltásodat?
Nem elég, hogy kis híján elsüllyedt a hajó, és a haragos tengerbe dobták, egy hatalmas hal még el is nyelte Jónást. A biztos halálnál már csak ez a rosszabb: a bizonytalan halál. Mikor? Hogyan? Miért hagyja Isten, hogy még szenvedjen? Imára kulcsolja a kezét, és elmondja a Bibliánk egyik legszebb zsoltárát. Ha nem tudnám, el se hinném, hogy ezt a csodaszép dicsőítő éneket a mi drága barátunk, az Isten – és a felelősség – elől menekülő, hűtlen próféta, Jónás mondja.
A másik érdekes dolog az imájával kapcsolatban az időzítés. "De te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem!" mondja Jónás a 7. versben, ám a sorsfordító köpés – mikor a hal partra tette a prófétát – majd csak a fejezet végén, a 11. versben következik. Jónás a hal gyomrában hálát ad Istennek, hogy megszabadította őt. Milyen különleges, nem? Mire gondolhatott? Arra, hogy ezzel majd befolyásolhatja Istent, mintha érzelmileg zsarolná őt, gondolván "nézd csak, én már előre hálát adok, most te tedd meg a részed?"
Azt hiszem, nem ez történt. Azt hiszem, az történt, ami veled is meg kell történjen, ma, amikor éppen a hullámok a fejed felett csapnak össze: emlékezz vissza, hogy hányszor megtette már Isten. Hányszor szabadított meg – lehet, hogy nem a hal gyomrából, vagy a dühöngő viharból, de az oroszlán karmaiból, a halál árnyékának völgyéből, vagy csak a mostanihoz hasonló helyzetből! Ha volt már ilyen – és garantálom, hogy volt – te is hálát adhatsz neki, hogy Isten "kiemelte az életedet a sírból".
