„menj el békességgel”
Soha nem felejtem el azt az estét, amikor Jézust vendégül
láttam. Hogy őszinte legyek, teljesen kiakasztott. Napokig, mit napokig?
Hetekig nem bírtam továbblépni az eset felett.
Először is, ki volt az a féleszű, aki beengedte azt a nőt?
Az én házamba! Az eszem megáll. Mindenki tudja, hogyan él, mindenki ismeri a
múltját és a jelenét. A „bűnös” az még egy enyhe kifejezés. Egy erkölcstelen
senki. És én még azt hittem, hogy ez a Názáreti valaki. Valaki, akit vártunk,
aki majd helyreállít minket, mint népet, a rég elvesztett dicsőségbe, és talán,
mint egyes embereket is. Nem mondom, hogy nem voltak kételyeim Vele
kapcsolatban, hisz hallani egyet s mást a származásáról… meg akikkel barátkozni
szokott… maradjunk annyiban, hogy nem az én köreimbe tartoznak. De gondoltam, mindezek
ellenére adok neki egy esélyt. Ezt éreztettem is Vele a házamba való
megérkezésekor. Most már belátom, hogy tévedtem, de akkor nagyobb volt bennem a
kételkedés, és erre eléggé ráerősített mindaz, ami a vacsora alatt történt.
Tehát valahogy bejutott az az asszonyság, és odaférkőzött
Jézushoz. És megérintette. Mit megérintette? Zokogva törölgette a lábát, meg
csókolgatta, aztán kenettel kenegette. Örülhet az a némber, hogy nem rendeztem
jelenetet, és nem dobattam ki a házamból úgy, hogy még a lába se érje a földet.
Erőt vettem magamon, és gondoltam, na, most meglátjuk, ki is ez a Jézus
valójában? Mert ha Ő a próféta, akkor megtalálja a módját, hogy elhatárolódjon
ettől.
De Jézus… engedte mindezt! Ráadásul belefogott egy példázatba.
Ki nem állhatom ezt a rabbikban. Aztán képes volt, és összehasonlított engem az
asszonnyal, meg még bűnbocsánatot is adott neki! Hát ki Ő, hogy ilyen istenkáromlást
vihet véghez?! Végül békességgel engedte el. Békével? Kikérem magamnak!
Gondolatban százszor, ezerszer megbántam, hogy megnyitottam
előtte a házamat, hogy beengedtem a legbelsőbb baráti körömbe. Ekkora szégyent,
ami engem ért aznap este!
Hetek teltek el, mire kezdtem lecsillapodni, mert végül rájöttem,
hogy itt csak nekem nincsen békességem. Az asszony megkapta. Ő nem filozofált
azon, hogy a Megígért-e vajon Jézus vagy nem? Hogy milyen jeleket teljesített
eddig azok közül, amik elvárhatók tőle azért, hogy megbizonyosodhassunk benne,
és ne megint egy önjelölt mögé sorakozzunk fel. Ő találkozott Vele igazán. És kegyelmet
kapva békével léphetett tovább.
Nekem is kell ez a béke, mert most végre látom magam igazán.
Látom, hogy én vagyok az, akit megkötöznek a saját megrögzött elképzelései. Látom,
hogy az önteltségem eltakarta előlem a Messiást. Most már hiszek. Hinni akarok!
Most már meg akarom mosni a lábát, most már úgy fogadnám, mint királyomat. Mint
az Egyetlent, aki kegyelmet adhat nekem is.
