Hitből fakadó megelégedettség
„Fösvénység nélkül való legyen a magatok viselete; elégedjetek meg azzal, amitek van; mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled;”
(Zsidókhoz írt levél 13. fejezet 5. vers)
Elégedj meg azzal, amid van!
Könnyű ezt mondani, amíg nem néztél bele reggel a tükörbe. Amíg nem téged nyaggatnak a gyerekeid, hogy anya, apa, elszakadt a farmerem, tönkre ment a telefonom és kéne egy másik. Amíg nem neked mondja a főnök, hogy ezen a képzésen részt kell venned, mert ha nem…, vagy amíg nem neked kell a munkásaidat nógatni, hogy végre dolgozzanak, vagy netán, a gyülekezeti tagjaidat, hogy érkezzenek pontosan és szolgáljanak.
A mai kérdés, hogy miként lehet feloldani a mindennapokban a szép szlogeneken túl a megelégedettség és a jobbra, a szebbre törekvés között lévő feszültséget?
Létezik-e egyetemes recept, egy olyan mérce, ami mindenkire és minden élethelyzetre alkalmazható? Hogy mit és mennyit tanuljunk, dolgozzunk, mennyit törődjünk magunkkal, a külsőnkkel, a belsőnkkel, a környezetünkkel, az Isten dolgaival? Hogy mikor hagyd magad és mikor állj ki az igazadért? Hogy mennyit és meddig imádkozz egy dologért?
Bevallom, ilyen egyetemes receptet én nem találtam.
De azt igen, hogy Istennél a megelégedettség nem egyenlő az igénytelenséggel és a céltalan élettel. És legfőképpen nem egyenlő azzal az önteltséggel, hogy én már tanultam eleget, nekem már nem kell tovább képeznem magam, én már mindent tudok. „meggazdagodtam és semmire sincs szükségem.” (Jel.3:17)
Az Istennél a megelégedettség, megnyugvás, de nem belenyugvás a dolgok menetébe. Belátom, hogy a kertem és a szívem gazt is terem, de nem hagyom, hogy ellepjen, hanem teszek ellene, megkapálom, művelem, azért, hogy minél több virág és minél több gyümölcs teremjen benne.
Az Istennél a megelégedettség, egy félelmektől és megfelelési kényszerektől mentes gondolkodásmód és életforma; az Ő állandó jelenlétének biztos tudata: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”
