Szeretni, amíg lehet...
"Szeretett atyámfiai, értsétek meg ezt: Legyen minden ember gyors a hallásra, lassú a szólásra, lassú a haragra; mert a férfiú haragja nem cselekszi azt, ami Isten igazságosságának (üdvözítő akaratának) megfelel. Vessetek el azért magatoktól minden piszkot és mind-mind a sok gonoszságot és fogadjátok be szelídséggel a belétek plántált igét, amelynek van ereje arra, hogy lelketeket üdvözítse."
Jakab apostol levele 1. rész 19-21 versek
Hazánkban ünnep a november elseje, halottak napja. Gyerekkoromból emlékszem a régi temetők csodaszép fehér gyertyáira, ahogy faggyújuk lassan beleolvadt a szépen elkészített sír földjébe és lágyan világította meg nagymamám szomorú arcát. Szemeiben úgy csillogtak a könnyek, mint a pislákoló lángocskák körülöttünk mindenhol. Tele volt a temető ünnepélyesen felöltözött látogatókkal, kicsinyek és nagyok jöttek a családjaik hiányzó tagjait meglátogatni. Emlékszem mamám öreg kezei hogyan simogatták a még vénebb kereszteket, az övéi fejfáit. Akkor egyszerűbb, kevésbé hivalkodóbb volt az ünnep, mint manapság. Mára szinte eltűntek a fából készült keresztek, a földes, virágokkal beültetett sírok és a fehér ragyogás. Helyét - itt is, ahogy a városokban - betöltötte a betonerdő mű- és igazi márványokkal megrakott falai és a sokszínű mécsesek karácsonyt idéző kavalkádja. Megváltozott minden, csak a fájdalom maradt, az emlékezésé.
A közösségi oldalakon is megváltoznak a bejegyzések és árad belőlük az önvád és a lelkiismeretfurdalás keltés: "Addig kellett volna szeretni, míg élt!" vagy "Édesapám, édesanyám milyen egyedül vagyok nélkületek!" Én most nem ehhez a kórushoz szeretnék csatlakozni, mert azt gondolom, hogy a gyászunkat is, ahogy a szeretetünket is leginkább a család belső körében kell megélnünk és nem a nyilvánosság előtt és leginkább nem egyszer egy esztendőben és azt is utólag. De arra azért emlékezem, hogyha ez a nap valamire meg kell, hogy tanítson, az az élet és benne az élők szeretete.
Szeretni pedig úgy érdemes, ahogy az Írás tanít: harag nélkül, mert az tesz boldoggá minket. Jakab tanítása erről egyszerű és gyakorlatias: ne élj a haragoddal a kapcsolataidban! Ha haragszol is, ne mond ki gyorsan, amit gondolsz, mert a dühöd eltorzítja benned a valóságot és nem látod tisztán a másikat! A harag megvakítja a szeretetedet. Inkább igyekezz figyelni a társadra! A megértésében legyél gyors, hogy túl láss a megbántottságodon! A harag gonosz gondolatokat szít bennünk, amik bepiszkolnak bennünket, míg Isten szavának tanácsai szelídséggel töltik el a bensőnket, lecsillapítanak, megnyugtatnak minket. Nincs kapcsolat harag nélkül, mert ember sincs hiba nélkül.
Nagymamám mesélt a síroknál, beszélt az általam sohasem ismert nagyapámról, aki férjeként korán, 48 évesen elment, magára hagyva őt egy egészséges kisebb és agy nyomorék, nagyobb gyerekkel. Mesélt az erős dédapámról, akire én is büszke voltam, de akitől a háború után is tartottak az emberek. Nem csak a szép dolgokat mondta el róluk, hanem az őszintét, de a szemében nem láttam haragot, csalódást; leginkább csak szomorúságot és szeretetet. Ránk is, unokáira is csak kevés ideig tudott haragudni, pedig mi sem, én sem voltam hozzá mindig jó... Szeretném tőle megtanulni ezt, szeretni harag nélkül, szeretni amíg csak lehet.
