Értem!
„Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi élt akkor Jeruzsálemben, akik a föld minden nemzete közül jöttek. Amikor ez a zúgás támadt, összefutott a sokaság, és zavar támadt, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.”
Az apostolok cselekedetei 2. fejezet 4-6. verse
Álltunk Bábel falainál, és nem bírtuk felfogni, mit nem
lehet azon érteni, hogy add kölcsön a kalapácsot? Nagy munkában voltunk,
világos volt a terv, a cél, majd mi megmentjük magunkat egy újabb özönvíztől.
Nem kell nekünk a Mindenható kegyelme, mi leszünk a magunk urai, istenei.
Építünk egy tornyot, melynek teteje majd az eget éri, és valóra váltjuk azt,
ami Ádámnak és Évának nem sikerül, istenek leszünk az Isten helyett.
Minden olyan olajozottan ment, raktuk egyik téglát a
másikra, épült az álmunk, láttuk magunk előtt a fényes jövőt. Aztán egyszer
csak furcsán kezdett fújni a Szél. Olyan másként, és már nem értettük egymás
szavát. Hiába artikuláltunk, hiába üvöltöttük, hogy add ide azt az átkozott kalapácsot,
a másik csak bámult ránk, egyre dühösebben, és magyarázta a saját igazát,
amiből minden szó ismeretlenül csengett.
Világos terveinkből zűrzavar lett, bajtársból ellenség, a
közös célból rémálom, és mentünk mindannyian a saját fejünk után. Évszázadok, évezredek
teltek el, és mi továbbra is idegenek voltunk egymás szemében. Küzdöttünk a
másik ellen, Isten ellen, küzdöttünk az önző, önös álmainkért, de a zűrzavar
csak nem akart szűnni.
Míg egy napon megint fújni kezdett a Szél. Egészen
szokatlanul. Aztán jött egy csapat boldog, sugárzó arcú férfi és nő, és
elkezdtek beszélni. Beszéltek, és mi értettük, mind értettük. Mintha a ránk
telepedett zűrzavar függönye lassan szertefoszlott volna. Értettük minden
szavukat.
Istenről beszéltek. Istenről, aki az életét adta értünk egy durván
ácsolt keresztfán. Istenről, aki érti mindannyiunk szavát, és akinek minden
vágya, hogy végre mi is értsük az Övét. Istenről, aki nem hagy minket a káoszban,
hanem elvezet Önmagához. Istenről, aki a mindent adta oda értünk, és aki miatt
végre megérthetjük egymást.
És akkor már egyikünk sem kérte a kalapácsot. Vizet kértünk,
mely elborít minket teljesen, vizet, ami lemossa rólunk a zűrzavar nyomát, és
egy új életre indít minket. Aztán bort kértünk és kenyeret. Krisztust, aki
miatt meghallhatom, és a Lelket, aki miatt érthetem.
