Bízol-e abban, aki a kormánynál van?

„Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.”

Zsoltár 37. fejezet 5. vers

Van egy különleges kerékpárunk: fekvő tandem. Azt szeretem nagyon a fekvő kerékpározásban, hogy haladás közben – a testhelyzetből fakadóan – természetes módon a tájat tudom nézni. Ritkán találkozunk tandemmel az utakon, még ritkábban fekvő tandemmel. A miénkhez hasonlóval pedig szinte egyáltalán nem. Az a sajátossága, hogy mindkét kerék hajtható. Aki elöl ül, az az első kereket hajtja, aki hátul, az pedig a hátsót. A két hajtás egymástól független, nem köti össze lánc. 

Azt szoktam mondani, hogy ez a kerékpár tanít a bizalomra, az együttműködésre, kapcsolatépítő és egészségvédő eszköz. 

Egészségvédő, hiszen a testmozgás jót tesz az egészségünknek. Segítségével olyan ember is átélheti a kerékpározás örömét, aki egyedül nem tudna tekerni. Kapcsolatépítő, hiszen haladás közben is lehet beszélgetni, ráadásul nem merül fel az a probléma, hogy aki erősebb, gyorsabb, az elhagyja a társát menetközben… 

Tanulnunk kell az együttműködést, mert – bár fizikai kényszer a hajtás függetlensége miatt nincsen – ahhoz, hogy igazán jól érezzük magunkat össze kell hangolnunk a mozgásunkat, alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Például,ha nagyon nagy különbség van a pedál fordulatszámában, akkor elkezd berugózni, pattogni az úton a bringa. Ha pedig túl nagy erővel tapossa a hátul ülő a pedált, akkor ez a kormányzást instabillá teheti. Bár az elöl ülő kezében van a kormány, de a hatékony forduláshoz szükség van arra is, hogy a hátul ülő is segítsen, bele dőljön a kanyarba, de az is fontos, hogy ne dőljön túl nagyot. Jót tesz, ha az elöl ülő a nehezebb, könnyebben megy az irányítás. Persze az sem lehetetlen feladat, ha a hátul ülő a súlyosabb, csak akkor annak, aki elöl ül, nehezebb a dolga… 

Végül pedig bizalmat igényel ennek a kerékpárnak a használata. Aki elöl ül, bízik a társában, hogy együtt fog működni vele az út során. Aki hátul ül, annak meg kell bíznia a vezetőben. Mélyen átélhetjük a kiszolgáltatottságunkat, hiszen nem mi irányítjuk a dolgokat. Nem a mi kezünkben van a kormány, a fék. Nem mi döntjük el, hogy megállunk-e egy kereszteződésben, vagy lendülettel áthaladunk… A legtöbben, akik kipróbálják velem ezt a kerékpárt, szóvá is teszik utána a kiszolgáltatottságnak ezt az élményét, s hogy mennyire szokatlan és furcsa ez. 

Isten azt kéri, hogy fogadjuk el: nem mi ülünk a kormánynál. Bízik bennünk, hogy együttműködünk vele, s kéri az erőfeszítésünket is. Ha elfáradtunk, s már képtelenek vagyunk tekerni, ő segít a haladásban. Azt kéri, hogy bízzuk rá teljesen magunkat és hagyjuk meg neki az irányítást. Azt kéri, hogy beszélgessünk vele menet közben, és éljük meg örömmel az utazást, lássuk meg mindazt, ami szép, gyönyörködjünk a tájban. Azt ígéri, hogy Vele célba érünk. 

A te életedben ki ül a kormánynál?

Legyen áldott a napod!