Krisztusi indulat
Mai Igénk a Szentírás egyik legszebb szakaszának,
a Krisztus-himnusznak a kezdő sora, melyben sok teológus Jézus Fiúságáról szóló
őskeresztény hitvallást véli felfedezni. „Aki Istennek formájában volt”, „emberi
formát vett fel”, „engedelmes volt a kereszthalálig” majd „az Atya
feltámasztotta Őt”.
S hogy miért kellett már akkor megfogalmazni
és leírni a Megváltásról és a Megváltóról szóló hitvallást? Hát igen, egyrészt
azért, mert voltak, akik már akkor kétségbe vonták Jézus isteni mivoltát.
Csupán kiváló tanítónak tartották, csak, mint jó embert említették, pedig Ő az
Istennel egyenlő.
Másrészt, hogy miért kell a megváltás
tényét bizonygatni?
Azért, - amire ez a rövid mondat is utal -
mert az az ember, aki csupán passzív elszenvedője megváltásnak, éppolyan
eretnek, mint aki tagadja, hogy Jézus a testben megjelent Isten.
Mi a bizonyítéka annak, hogy valaki
megértette, elfogadta és megbecsüli Jézus helyettes áldozatát?
Az, hogy követi és lemásolja a Mester
példáját. „Az az indulat legyen bennetek” „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd
és alázatos szívű vagyok” (Máté 11:29) „amint én szerettelek titeket, úgy
szeressétek ti is egymást.” (Ján.13:34) „miképpen a Krisztus is megbocsátott
néktek, akképpen ti is” (Kol.3:13), stb.
Imádkozzunk ma reggel azért, hogy az
életünk lehessen ez a hitvallás, hogy tetteinket, szavainkat, viselkedésünket
látva felismerhesse a környezetünk, hogy Jézuséi vagyunk.
Amikor megbántanak, amikor meglátjuk és megtapasztaljuk
mások hibáit, bűneit, akkor nem fentről, fölényesen megmondva, lekezelve
viszonyuljunk hozzájuk, hanem úgy, ahogy Megváltónk tette.
Ő nem föntről lenyúlva húz fel bennünket az
Ő szent jelenlétébe, hanem alánk nyúlva, alánk mászva, vállaira véve emel fel.
Ez az indulat legyen bennünk! Ámen
