Könyörülő az Úr
Amikor olvasni kezdtem a Bibliát,
jónéhány olyan szóval találkoztam, amit a hétköznapi beszédben nem nagyon
használunk. Ilyen szó az „irgalmas” is. Korábbi olvasmányaimban biztosan
találkoztam már vele, mert ismertem, de az értelmén nem gondolkoztam el. Számomra
a jelentése egybemosódott a „kegyelmes” kifejezés jelentésével. Néhány évvel
később egy bibliatanulmány tárgyalta a „kegyelem” és az „irgalom” kifejezések
jelentését, azóta értem a különbséget. A „kegyelem” a meg nem érdemelt
jóindulat, az „irgalom” pedig a cselekvő kegyelem. Ezek szerint, amikor valaki
irgalmas, vagy könyörülő, akkor úgy tesz jót mások javára, mások érdekében,
hogy ezt nem érdemlik meg. Aki irgalmas, annak nem kellenek okok ahhoz, hogy
valakiért jót tegyen, elég az, ha ő szereti azt, akiért cselekszik, és hogy az
illetőnek szüksége legyen erre.
A Sámuel második könyvét olvasva úgy
ismerjük meg a zsoltár íróját, Dávidot, mint aki olyan apa volt, aki a vele
szemben fellázadt, a trónjára, sőt, életére törő fiait is ugyanúgy szerette,
mint azelőtt. Amikor Absolon nevű fia el akarta tőle venni az uralmat, inkább
elmenekült előle Jeruzsálemből, hogy ne kerüljön sor ütközetre, így kímélte a
város lakói, és fia életét. Később, amikor a harcot nem lehetett elkerülni,
parancsba adta, hogy a fiára vigyázzanak, nehogy baja essen. Amikor mégis
megölték, úgy siratta, hogy az egész nép tudott róla.
„Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan
irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.” Dávid nem a levegőbe beszélt, amikor irgalmas
apáról írt, mert ezek után mindenki tudta róla, hogy ő az volt.
Az Úr irgalmasságát jól ábrázolja az,
ahogy Dávid bánt Absolonnal. Ahhoz, hogy Isten jót tegyen velünk, nincs
szüksége arra, hogy mi ezt megérdemeljük, elég az, hogy ő szeret minket, és
hogy nekünk szükségünk van a segítségére. Ha ez általánosan igaz, akkor hogyan
értsük azt, hogy „olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz”? E mondat
szerint Isten irgalma azokra terjed ki, akik szeretik őt.
Isten mindenki felé feltétel nélküli
jóindulattal fordul, ezt mutatja Krisztus értünk hozott áldozata. De vannak
olyanok, akikért többet tud tenni, mint másokért. Ezek azok az emberek, akik
„istenfélők”, vagyis akik szeretik Istent, ezért engedik, hogy munkálkodjon az
életükben, és szeretetből azt teszik, amit kér tőlük. Istenfélőnek lenni nem
egy veleszületett tulajdonság, hanem a Szentlélek munkája és a saját döntéseink
eredménye. Van valami akadálya, hogy mi is „istenfélők” legyünk?
