Élettapasztalat
Bátorító és
vigasztaló ma reggel Dávid eme sorait olvasni. Ugyanakkor, olybá tűnik, mintha Dávid
az időskori szenilitás miatt elfelejtette volna saját életének viszontagságos
pillanatait, mikor Saul elől menekülve elhagyatottan bujdosott En-Gedi pusztájában,
vagy mikor ő maga is kenyérkéregetővé vált és Akhimelek a szentelt kenyerekből
adott neki enni.
Aztán meg lehetne
említeni Illést is, aki Akháb és Jézabel elől menekült, és aki Sarepta egy szegény
özvegyének utolsó falatját kérte el. Bizony, az elhagyatottság, az üldözés és a
szűkölködés volt osztályrésze a Biblia számos hithősének, a próféták
többségének és a megannyi mártír hitvallónak.
DE, és itt jön néhány
tanulság:
Amit a külső
szemlélő elhagyatottságnak és szenvedésnek lát, ott az átélő arról ír: „Az Úr
az én pásztorom… ha a halál árnyékának völgyében járok is, Te velem vagy”
(23. Zsoltár). Isten embere soha nincs egyedül, soha nincs magára hagyva.
Sok esetben olvashatunk arról is, hogy e
keserű helyzetek a jellemfejlődés miatt váltak szükségessé: „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen
nagy örök dicsőséget szerez nékünk” (2Kor 4:17).
Végezetül; Ne feledjük, mások szenvedését
látva a mi feladatunk nem a miértek kikutatása, hogy saját, vagy mások
hibájából vált valaki kéregetővé, és nem is annak megállapítása, hogy az
igazság mely fokát érte már el az adott szűkölködő.
A küldetésünk, hogy Sarepta özvegyéhez
hasonlóan, ha kell az utolsó falat kenyerünket, az életünket is megosszuk
másokkal.
„Bizony mondom néktek, amennyiben
megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek
meg.” (Máté 25:40)
