Isten iránti szeretet
„Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad
szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.
Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet. Mert
szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.” (Zsoltárok könyve 63:2-4)
Itt most meglehetne állni és
egy nagy pontot tenni a mondat végére. Megállni Isten megnyugtató jelenlétében,
elengedni a nyomasztó terheket, kizárni a külvilágot, és belegondolni Isten
végtelen, túláradó szeretetébe.
De talán mégsem haszontalan
az Istent dicsőítő ember külső személéséből belemerülni abba a gondolat-, és
érzésvilágban, ami e szavak kimondására/megéneklésére késztette Dávidot. Ezek
nem megrendelésre készült versek és dalok, hanem őszinte hitvallások, megélt
tapasztalatok formába öntése.
A vágyokozásban ott van
valami, amit szeretnénk elérni, mert már tudjuk, ismerjük milyen Isten jelenléte.
Ha szeretünk valakit, vágyakozunk a találkozások örömére. Amikor nem a tenni,
csak a LENNI számít. Amikor nem beszélek Istenről, hanem nézem, csodálom,
elmerülök benne.
Nem könnyű ezt megtenni. Mindig
van, volt, lesz más – látszólag fontosabb – teendőnk. Aztán az élet úgy hozza,
hogy meg kell állnunk, és elgondolkozni azon, hogy mennyivel fontosabb az AKI
VAN, mint ami van. Talán most van ez a pillanat.
