Valami szokatlan
"Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az."
Prédikátor 12,16
Egy különös szöveg ez mára. Nem túl divatos, nem igazán aktuális. Hiszen ha vallásról és különösen, ha a kereszténységről van szó, akkor sokkal inkább szóba jöhet az egység, az összefogás, vagy a szeretet témája. Főleg most, hogy a reformáció ötszázadik évfordulója mindenki ünnepévé vált. De megfigyelhettük már ezt régóta más keresztény ünnepek kapcsán is, lásd a halottak napja vagy a karácsony. Az ádáz ellentétek, amik külön választották a tantételek mentén a protestánst, a katolikust, mintha teljesen eltűntek volna. Ki tartja már észben, miben különbözünk! Pedig a különbözőségünknek köszönhetjük magát az egyház születését is. Jézus zsidó volt, a tanítványok is azok voltak, de nem maradtak azok, mert a vallásuk Isten előtt kudarcot vallott. A bűnök, a titkos összeesküvések vezettek odáig, hogy Isten elfordult addigi népétől és az evangéliumot minden hívőnek, és a pogányoknak adta. A kereszténység első évszázadai csodálatosak voltak. Az apostolok és utódaik bátran kiálltak hitükért, akár életük árán is. Az egyház sokáig tiszta maradt, de már Pál is beszélt a "törvényszegés titkos bűnéről", ami a közösség romlásához vezet majd. Beszélt a "törvénytaposóról" is, aki semmibe veszi Isten szavát. Ami akkor csak megemlített prófécia volt, a középkorra valósággá lett. Maga az egyház tiltotta be a Biblia olvasását, büntette halállal terjesztését. Ebben a sötétségben ragyogott fel a reformáció csillaga, és hozta magával az öt Sola a mennyei világosságot. Az anyanyelvre fordított bibliák megreformálták a nyelvet, megőrizték az identitást és helyreállították az erkölcsöt Európa-szerte.
Egyedül a Szentírás az alapja a hitnek! Nem emberi tudomány, vagy bölcsesség, vagy vallásos hagyomány.
Egyedül hit által válik igazzá az ember Isten előtt és nem cselekedetekből! Ez "a tanítás, melyen áll vagy bukik az egész egyház..." - vallotta Luther Márton. Nem azért, mert betartunk valamit, mert szabályoknak vagy rendeléseknek engedelmeskedünk, hogy jobbak legyünk másoknál.
Egyedül kegyelemből van üdvösségünk! Mert nem tehetünk semmit sem önnön megjavulásunkért, mert soha nem lehetünk olyanok magunk erejéből, mintha sohasem vétkeztünk volna.
Egyedül Krisztus a közvetítő ember és Isten között, mert Ő maga az emberré lett Isten fia, aki ismer minket, tudja szenvedésünket és tisztában van emberi gyarlóságainkkal és kísérthetőségünkkel, de nem követett el bűnt. Senki más, legyen az akármilyen kinevezett szent, mert az is vétkezett, és az is csak Krisztus által üdvözült. Mert csupán Jézus az út és senki más rajta kívül, aki az Atyához vezetne. Mert csak Ő a mennyei főpap, közbenjáró és bíró.
Egyedül Istené a dicsőség! Mert csak Őt illeti meg. Ő az, aki kigondolta létünket és szabadításunkat, és véghez is vitte mindkettőt. Mert Ő a mi teremtőnk és alkotónk és mi, adventisták, a szombatban erre a kettőre emlékezünk. Mert Teremtő Urunk megnyugodott alkotó munkája után szombaton és drága Megváltónk is megpihent a kereszt után és tanítványai is a parancsolat szerint. Ezért Övé a dicsőség ezen a szent napon és mindörökké, mert ezt Rajta kívül senki más nem tudta megtenni.
A reformáció kivezette az egyházat a sötétségből. Tanításait meg kell őriznünk és tovább kell vinnünk ma is. A Luther, Kálvin, Wesley (és még sorolhatnánk) által megkezdett úton tovább kell mennünk. Vajon kiállunk-e ma is még a reformáció tanítása mellett? Vajon merünk-e elítélni ma is mindent, ami az öt Sola-nak ellene mond?
A Biblia azt tanítja: Isten számára is különös, új dolog az ítélet gyakorlása (ld: Ézsaiás 28,21: "Mert fölindul majd az ÚR, ... Véghezviszi tettét, szokatlan tettét, elvégzi munkáját, rendkívüli munkáját."), de végül mégis megteszi, mert meg kell tennie. Mert csak akkor lesz tisztaság a földön, ha minden gonoszság megítéltetik.
