Dicséret, bizalom, hála
„Dicsérem Istent, az ő ígéretéért,
dicsérem az Urat az ő ígéretéért. Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna
nékem? Tartozom, oh Isten, az én néked tett fogadásaimmal; megadom néked a
hálaáldozatokat; Mert megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én
lábaimat az eleséstől; hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában.”
Ez a zsoltár egyike annak a hat zsoltárnak (16. 56-60),
melyeket Dávid az ő miktámjaként (emlékirat, emlékének) jelölt meg, s melyeket
egy-egy konkrét szabadulás ihletett.
Itt az 56. zsoltárban visszautal Saul előli menekülésére,
mikor Ákhishoz Gáth királyához futott, ahol bolondnak tettete magát
(1Sám.21:11-15), majd onnan Zif környékére Máon pusztájába szaladt.
De ott sem talált nyugalmat, a Zifeusok ugyanis elárulták
Saulnak, hogy náluk bujkál. Ekkor Saul utánaeredt és „ment a hegynek egyik
oldalán, Dávid és az ő emberei pedig a hegynek másik oldalán. És éppen, mikor
Dávid nagyon sietett, hogy elmenekülhessen Saul elől, és Saul és az ő emberei
már körül is kerítették Dávidot és az ő embereit, hogy megfogják” (1Sám.23:26),
akkor egy követ érkezett a filiszteusok betörésének hírével, mire Saul
felhagyott az üldözéssel, legalábbis egy kis időre.
Figyeljük csak meg, mit tesz ekkor Dávid! Azt mondja: „Dicsérem Istent, az ő ígéretéért”, vagyis egy olyan dologért ad hálát,
ami még bőven váratott magára, sőt a megvalósulás esélye abban a pillanatban
egyenlő volt a nullával.
Mert gondolj csak bele! Felkennek
királlyá, de luxuspalota helyett a sivatagban kell bolyonganod! Ahelyett, hogy
te döntenél az országod sorsáról, ahol nem mellesleg hősként ünnepelnek, valaki
már döntött felőled, hazaárulóként üldöz, és elkövet mindent, hogy megöljön.
Lényegében, ez a mi sorsunk is, ez a nagy küzdelem. Isten
Igéje a keresztség által ’felkenteket’ úgy nevezi, mint „Királyi papság, szent
nemzet, megtartásra való nép” (1Pét.2:9), kikhez Jézus legnagyobb ígérete szól:
„aki győz megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem” (Jel.3:21).
De Sátán nem akarja, hogy eljuss a mennyei trónig. És bizony,
ha csupán e földi élet napi kihívásait, szenvedéseit látjuk, ha saját
bukdácsolásunkat nézzük, akkor elhomályosul és lehetetlennek fog tűnni az örök
élet bizonyossága.
Ám ha az Örökkévalóra nézünk, ha e ’pusztai vándorlásunk’
során az utunkat álló, a fölénk tornyosuló sziklafalban, vagy a semmi közepén a
legapróbb homokszemben is képesek vagyunk meglátni a végtelen szeretetét.
Akkor Dávidhoz hasonlóan, a legmostohább körülmények között
is hálával és dicsérettel magasztaljuk Őt, hirdetve: „Nem késik el az ígérettel
az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem
akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki
megtérésre jusson." (2Pét.3:9)
