Megbocsátó Isten
„Kicsoda
olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának
vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban!
Hozzánk térvén, könyörül rajtunk, eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger
mélységébe veted minden bűnünket.”
(Míkeás könyve 7.
fejezet 18-19. vers)
Nem tudom, te hogy vagy a megbocsátással. Lehet,
hogy neked ezzel nincs gondod, hogy fel sem veszed, ha megbántanak, vagy ha
mégis, akkor is csupán néhány pillanat és már szívből meg is bocsátasz.
Én sajnos nem vagyok ezen a szinten. Egyrészt
tudom, hogy le kéne tenni, el kéne engedni a sértéseket, hogy keserűség ne
növekedjen gyűlöletté a szívemben. De olyan nehéz a bántásokat elfelejteni…
főleg, ha nap, mint nap ugyanúgy ismétlődnek…
S ami számomra a legnehezebb, önmagamnak
megbocsátani. Nemcsak tudni, hanem elhinni és elfogadni azt, hogy Isten a
feledés tengerébe veti a bűneimet, hogy nem hányja szememre, ha 70x7-szer is
ugyanazért a hibáért kérek bocsánatot.
És a mai Ige csak megerősít abban, hogy mennyit
kell még tanulnom az igazi megbocsátásról, mert oly távol áll az Ő szerető és
megbocsátó jelleme az én eltorzult, földhöz, azaz bűnhözragadtgondolkodásomtól
és felfogóképességemtől.
Hiszen, nála a megbocsátásnak nem feltétele a
bocsánatkérés. Nem várja meg, míg bűnbánattal elé borulunk, hanem Ő, a
megbántott jön, szelíden zörget és kérlel, hogy állítsuk helyre a miattunk
megromlott kapcsolatunkat.
Igen, Ő a károsult és mi vagyunk a károkozók. És
számomra érthetetlen módon, Ő mégis lemondott jogos követeléséről, sőt Ő nyúlt
a zsebébe és Ő fizetett. Ez a megváltás, melynek nagyszerűségéből Míkeás
segítségével ma ismét közelebb kerülhet hozzánk, kérlelve, hogy mi is hozzá
hasonló módon lépjünk közelebb egymáshoz.
