Amikor meghaltam
"Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem."
Galata 2,20
Amikor meghaltam, vége az életemnek. Nem veszek levegőt, nem dobban meg többé a szívem, nem gondolok semmire, mert nem létezem. Amikor meghaltam, minden megszűnik, a világom, a terveim, a gondolataim, a tetteim. Akkor már nem lát senki, nem beszél hozzám senki, nem hall engem senki.
Ha Krisztussal haltam meg, vége az addigi életemnek, mert Ő meghalt helyettem. Az én hibáim, bűneim, helytelen tetteim, álnokságom és minden vétkem miatt. Amit eddig tettem, nem számít, amit eddig gondoltam, lényegtelen. Ahogy eddig éltem nem élek úgy tovább, mert az az élet már nem az enyém. Jézus olyan büntetést szenvedett el értem, amit sohasem tudtam volna elhordozni, így adósságom olyan nagy, amit sohasem tudok visszafizetni. Mindenem, amim van, már az Övé, az életem is az Övé, én is az Övé vagyok.
Újra élek, de most már az életem olyan, mintha Ő élne helyettem. Amikor újra lélegzem Ő lélegzik, amit látok, Ő is látja, amit hallok, arra Ő is figyel. Minden mozdulatomban Ő mozdul, én lettem az Ő teste, hogy tetteim az Ő tettei legyenek. Gondolatai engem inspirálnak, vezetnek. Bár nem látom magamban a teljes engedelmességet, a ráhagyatkozást, az Őrá figyelést, mégis hiszem, hogy Vele járva végül legyőzöm legnagyobb ellenségem: hitetlen önmagam.
Hitben járok, Benne élek, Őt követem, Őt szeretem, mert Ő előbb szeretett engem. Meghalt értem, mikor még nem is ismertem, életét adta, mikor még ellene éltem.
