Krisztus
„Dicsekszünk Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus
által, aki által most a megbékélést nyertük.”
Rómabeliekhez írt levél 5. rész 11. vers
Hajnali órákon, amikor csönd van körülöttem,
kezembe veszem a Bibliámat, kinyitom, és meghívom Jézust, hogy értesse meg
velem, amit ma üzenni szeretne nekem – ilyenkor nagyon gyakran elérzékenyülök.
Végig gondolom, hogy ott van a mennyben, nézi ezt a földet, amelyet megváltani
jött – és látja, hogy éppen ebben a percben hányan veszik kezükbe Bibliájukat
és egy kis csendességben szeretnének találkozni Vele. Elképzelem örömét,
szeretetét gyermekei iránt.
Ma reggel, ahogy így gondolkodtam, Páskuly Józsefné
csodaszép verse jutott eszembe, amit megosztok veled. Nagyon mély gondolatok.
Kívánom, hogy kísérjen el ez a gondolatsor a következő napokon. Bárcsak egyre
inkább láthatóvá lenne bennünk Krisztus, akit szemlélünk!
MI NEM TUDUNK A PORBA ÍRNI
Úgy, ahogy voltál, úgy, ahogy voltam,
úgy indultunk el az Úr felé.
Kővé vált bűnök nehéz terhe alatt
roskadtunk le a kereszt elé.
S aki meghalt értünk annyi szenvedés közt,
nem vádolt és nem kárhoztatott.
Nem mondta, hogy így nem tud szeretni:
elfogadott, ahogy vagy, s vagyok.
Nem gerjedt haragra, hogy ilyen nyomorult
az, akiért az életét adta.
- Tudta jól, hogy földből van az ember,
S földi útja bűnnel van kirakva.
S mi megmintázzuk magunknak egymást,
nemes anyagból van a kép:
s jaj, ha nem hasonlítunk rá,
mit a képzelet felidéz!
Mi nem vagyunk szelíd Krisztusok,
mi nem tudunk a porba írni.
Mi nem tudunk a bűnös felett
fájó szívvel könnyeket sírni.
Mi nem tudunk megbocsátani,
mibennünk nincsen kegyelem.
Mi nem tudjuk szeretni, aki bánt:
- még a jó testvért is nehezen.
Hányszor próbálta meg az idő
bennünk az érzés hitelét,
hogy ha az egyik vétkezik,
a másik szeretni tud-e még?!
S hányszor estünk el próbában,
nyelvünkkel vétkezve oktalanul,
feledve az Isten irgalmát,
mi ítélkeztünk irgalmatlanul!
Hányszor ismertük fel magunkban
újra és újra azt a régit,
aki nem jutott el sohasem
a megbocsátás szeretetéig!
úgy indultunk el az Úr felé.
Kővé vált bűnök nehéz terhe alatt
roskadtunk le a kereszt elé.
S aki meghalt értünk annyi szenvedés közt,
nem vádolt és nem kárhoztatott.
Nem mondta, hogy így nem tud szeretni:
elfogadott, ahogy vagy, s vagyok.
Nem gerjedt haragra, hogy ilyen nyomorult
az, akiért az életét adta.
- Tudta jól, hogy földből van az ember,
S földi útja bűnnel van kirakva.
S mi megmintázzuk magunknak egymást,
nemes anyagból van a kép:
s jaj, ha nem hasonlítunk rá,
mit a képzelet felidéz!
Mi nem vagyunk szelíd Krisztusok,
mi nem tudunk a porba írni.
Mi nem tudunk a bűnös felett
fájó szívvel könnyeket sírni.
Mi nem tudunk megbocsátani,
mibennünk nincsen kegyelem.
Mi nem tudjuk szeretni, aki bánt:
- még a jó testvért is nehezen.
Hányszor próbálta meg az idő
bennünk az érzés hitelét,
hogy ha az egyik vétkezik,
a másik szeretni tud-e még?!
S hányszor estünk el próbában,
nyelvünkkel vétkezve oktalanul,
feledve az Isten irgalmát,
mi ítélkeztünk irgalmatlanul!
Hányszor ismertük fel magunkban
újra és újra azt a régit,
aki nem jutott el sohasem
a megbocsátás szeretetéig!
