Gondoskodás

„Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.”

Zsoltárok könyve 104. fejezet 27-28. verse

A feleségemmel vasárnap délutántól egészen estig egy vak fiúval beszélgettünk. Jelenleg 33 éves. 27 éves korában veszítette el a látását teljes mértékben minden (ahogy ő fogalmaz: minden elsötétült) Programozóként végzett és dolgozik ma is. Mellette jogot hallgat, egy szervezet alelnöke. Egy jóképű, sportos fiatalemberről van szó.  Ahogy hallgattam a szavaiból azt vettem ki, hogy neki az az egyik életcélja, hogy segítsen a hozzá hasonló személyeken. Ez ad számára reményt és célt. A beszélgetésünk egy pontján elhatároztam, hogy megkérdezem: „sosem vádoltad Isten ezért a helyzetért?” Azt mondta: nem, ez eszébe sem jutott. Örül annak, hogy ez felhívta a figyelmét arra, hogy milyen fontos hogy az embertársainkkal jót tegyünk!

Ez igen! Gondoltam magamban, és habár rettenetesen sajnálom a helyzetét mégis sokkal előrébb tart az életben, mint sokan mások. Neki az a fontos, hogy másoknak jobb lehessen. Ez teljes mértékben szemben áll azzal, ahogyan a világ ma gondolkozik. Amíg ma mindenki a maga javainak a felhalmozását kergeti, egy fiatal vak ember felhívja a figyelmünket arra, hogy lassan kihal a társadalmunkból az emberi jó érzés. Kérdem én: el kell veszítsük a látásunkat, hogy rá jöjjünk arra, hogy mi a helyes? Kell valamilyen tragédiának történnie ahhoz, hogy felébredjünk az elképzelt világunkból? Miért akarjuk ezt megvárni?

Az Isten gondoskodik minden emberről, és ha valamennyien megelégedettséggel vagyunk abban a helyzetben, amit nekünk az Isten szánt, és e mellett még kitűzzük célnak azt, hogy másokon segítsünk, hiszem, megtaláljuk a helyes utat.