Isten szeretete
„Aki
pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet.”
János apostol első levele 4:8
Gyerekkoromban, ha
nem értettem valamit, sokszor fordultam édesapámhoz magyarázatért. Az egyik
ilyen téma éppen a szeretetet érintette. Kívülről meg kellett tanulnom A szeretet himnuszát (Korinthusi első levél
13. fejezet), amelyben a 13. verset sehogyan sem tudtam megfejteni: „A szeretet
soha el nem múlik”. Egyik este, mikor már az ágyamban feküdtem és minden
elcsendesedett körülöttem, odahívtam édesapámat, és föltettem neki kérdésemet:
– Hogy lehetséges,
hogy „a szeretet soha el nem múlik”? Holott a világunk tele van ellenkező
példákkal. Emberek, akik összeházasodtak, egykor nagyon szerették egymást, miért
válnak el egymástól? Barátok, akik jóban voltak, miért képesek haragudni
egymásra?
– Azért – válaszolt
édesapám – mert ami az emberben van, az nem igazi szeretet. Csak az Istentől
származó szeretetre érvényes, hogy „soha el nem múlik”.
Nem emlékszem
többre réges-régi emlékfoszlányomból, de ez éppen elég, hogy megvilágítsam
János apostol gondolatait. Az, amit oly sokszor szeretetnek nevezünk –
barátság, párkapcsolat, rokonság – sokszor nem egyéb kimondatlan
érdekkapcsolatoknál. Számításból szeretünk, önzésből segítünk, érdekből vagyunk
jók a másikhoz; ugyanakkor csodálkozunk, hogy aztán idővel „elmúlik a szeretet”.
Igen, mert bibliai mércével mérve soha nem is volt az. Csak az a szeretet
tartós, ami a felülről származik; csak az a szeretet önzetlen, ami magában
rejti az Istentől kapott feltétel nélküli szeretetet; csak az a szeretet
őszinte, ami megtapasztalta a mennyei apa elfogadását.
